Kilépés a mozgalomból

Az utóbbi két évtizedben számos olyan tanulmány jelent meg, mely az új vallási mozgalomból való kiválással foglalkozik. E kérdéskör jelentős súlyponteltolódást mutat a kezdeti megtérésvizsgálatokhoz képest. Ennek oka abban keresendő, hogy sok új vallási mozgalom életében következett be szerkezetváltás, létszámbeli stagnálás, illetve visszafejlődés. Ezek az esetek arra késztették a kutatókat, hogy feltárják, milyen okok vezetnek e mozgalmak elhagyásához, miért is áll meg, vagy fejeződik be sokkal gyorsabban az a növekedés, ami kezdetben a szektákat és a kultuszokat jellemezte. Ebben a fejezetben éppen ezért az új vallási mozgalmak elhagyásáról lesz szó.

Az 1980-as évekig még Nyugaton is alig lehetett társadalomtudományi kutatást találni az új vallási mozgalmak elhagyásáról. Ugyanis az 1970-es évek szociológiai megfigyeléseit annak a nyilvános aggodalomnak a megjelenése jellemezte, ahogy a közvélemény a fiatalok szektákba, kultuszokba tömörülésére reagált. Ez idő tájt a kutatók széles köre kereste a magyarázatot erre az - akkor még - egyre növekvő jelenségre. Nem véletlenül vált a megtérés a vallási mozgalmak kutatásával foglalkozó szaktudományos érdeklődés központi fogalmává. Számos esetleírás, elemzés született e tárgykörben. Rambo 1982-ben összeszámolva a megtérésről szóló esettanulmányokat jelzi, hogy nem egész tíz év alatt 158 szakcikk született az USA-ban e kérdés kapcsán. Bár számos új vallási mozgalom formálódott virágzásuk jóval rövidebb ideig tartott, s hamarosan befejeződött a kezdetben őket olyannyira jellemző gyors növekedés. 1980-ban ez a fordulatváltás került az új vallásokkal foglalkozó tudományos vizsgálatok középpontjába.

Ennek oka az volt, hogy csak a megtérőkre, e mozgalmakhoz csatlakozókra koncentrálva - s e fókuszálásban a médiának jelentős szerepe volt - kevesekben tudatosultak a "hátsó ajtón" csendesen távozók tömegei. Az agymosás divatos fogalma elterelte a figyelmet a mozgalmakat elhagyókról. Mindebből a közvélemény azt a hibás következtetést szűrhette csak le, hogy az új vallásokhoz csatlakozottak örökös tagságra "ítéltettek", s a belépők többet "nem jönnek vissza" a szektákból, kultuszokból.

Ez az írás olyan megfigyelésekre támaszkodik, amelyek az angolszász területeken e téren bekövetkezett változásokat értékelik. Kiemelkedő ebben a vonatkozásban Wright írása és az azt tartalmazó Bromley által szerkesztett tanulmánykötet [6], mely elsők között tematizálja a kérdéskört. Ezeknek a szövegeknek az adaptációjára (a jelen cikkben is) azért van szükség, mert a nálunk húsz éves késéssel jelentkező mozgalmak esetében a nyugati példák előre tudnak vetíteni olyan folyamatokat, melyekkel itthon még csak csíráiban találkozhatunk.

A megtérésről szóló tanulmányok ugyanis egészen mostanáig Pálnak a damaszkuszi úton lezajlott megtérésének az értelmezését vették alapul. Pál megtérését rendszerint hirtelen, drámai, emocionális és irracionális tettnek tekintették, és "magyarázatukban" egy olyan tényezőre utaltak, amely nem állt Pál ellenőrzése alatt. Pál megtérésének hagyományos felfogása egy mindenható Isten beleavatkozását látta ebben az eseményben. A későbbi korokban a tudatalatti erőknek vagy a szociális-szituatív tényezőknek tulajdonították ezt a megtérést, s mint pillanatnyi késztetést, érzelmi kötődést magyarázták. Bármi legyen is e tényező, abban mindenki egyetértett, hogy Pál nem saját akaratából cselekedett, hanem átmenetileg cselekvőképtelenné vált egy külső erő hatására.

A Pállal történt dolgok olyan egyszerű eseménynek tűnnek, amelyek azonban alaposan megváltoztatták az életét. A megtérést a régi én teljes megtagadásának és egy új én elfogadásának tekintették. Ez a fajta megtérés, csak egyszer az életben fordul elő. A Pállal történt esemény individualisztikus, determinisztikus, passzív, predesztinatív (teológiai kifejezéssel élve), prediszpozitív (pszichológiai fogalommal élve) és szituatív (szociológiai kifejezéssel) meghatározottságú. Tapasztalata hatására Pál megváltoztatta hitét, s viselkedése ennek megfelelően követte a változást.

A megtérés egyszer az életben történő eseményként való felfogása és az agymosás-elmélet összetalálkozása lehetővé tette, hogy arról beszéljenek, hogy a megtérők passzívak, mindent befogadó individuumok, akiket tőlük független pszichológiai és szociológiai erők vezérelnek (Richardson). Áldozatok, akik determináló hatásoknak vannak kitéve. Richardson elmélete szerint, a tagok elhiszik, hogy hiányoznak a szükséges döntési képességeik ahhoz, hogy önként kilépjenek az új vallásokból. Külső erők által manipuláltak, s folyamatos ellenőrzés alatt vannak. Kritika nélküli passzivitás jellemzi őket, s olyan közös kultusz szimptómák, mint például az, hogy elfogadnak mindent, amit csak hallanak.

A kilépőkkel folytatott beszélgetések nyomán az szűrődött le, hogy a kortárs megtérés általában nem egyszer az életben-típusú esemény. A döntés, hogy csatlakozzunk vagy részt vegyünk egy új vallási mozgalomban lehet hirtelen, drámai vagy emocionális - ahogy Pál megtérésének klasszikus esetét tekintették. De jobban jellemezhető csatlakozások és kilépések sorozatával, amelyet megtérési pályafutásnak nevezhetünk. Sokan, különösen a fiatalabb generáció kihasználja a plurális társadalom nyújtotta lehetőségeket és az életstílus többféle alternatíváját kipróbálják. Ezek között akad vallásos jellegű is. Az új csoportokkal kapcsolatba kerülőknek azonban csak a töredéke lép be, s ezeknek az embereknek még kisebb hányada marad tag huzamosabb ideig. Hans Toch (1965) ezt a folyamatot nevezi látens kikötés-nek, utalva arra, hogy sokak számára a csatlakozás csak átmeneti, s a csoport maga is próbaidőn van. S a vallásos csoportok és mozgalmak elhagyása éppoly fontos és gyakori, mint a csatlakozás. Eszerint a mintavételezés és az odébbállás tűnik ma a meghatározó viszonyulásnak az új vallási csoportokhoz. Straus a richardsoni paradigmával szemben állítja, hogy az új vallások által toborzott emberek aktív individuumok, akik a számukra megfelelő életstílust keresik. Ezek a keresők a metamorfózisok tudatos résztvevői.

Az elszakadásról szóló szociológiai tanulmányok hívják fel a figyelmet az új vallásokkal kapcsolatos jelenségek folyamat-jellegére. Ezen írások témája a társadalmi mozgalmak dinamikája, az új hitrendszerek szociális, demográfiai vonatkozásai, és az elszakadás különféle formái. Az elválás, az elszakadás egy mozgalomtól éppúgy egy többdimenziós folyamat, mint ahogy a megtérés is. Ahogy a megtérést a 'csatlakozás', a 'megerősítés', a 'befogadás', az 'erőteljes átváltozás' fogalmaival írhatjuk le, úgy a kilépést is ilyen komplex módon tudjuk csak megragadni az 'eltávolodás', a 'kivonulás', a 'kitagadás' fogalmaival. A kilépések vonatkozásában a szakirodalom három alapvető szintről beszél:

1. affektív szint: az érzelmi eltávolodás a mozgalomtól, csalódás
2. kognitív szint: illúzióvesztés
3. társadalmi-szervezeti (szociális) szint: kiválás vagy kitagadás.

Nem mindig egyértelmű, hogy melyik szinten kezdődik el az elválási folyamat. A kilépő gyakran nem is éli meg az elszakadását minden szinten egyidejűleg, sem pedig egyforma intenzitással. Például egy szektatag kiábrándulttá válhat, ha nem látja megvalósulni karizmatikus vezetője próféciáit, de ez a csalódottság nem feltétlen vezet elszakadáshoz. Nagyon gyakran ugyanis az történik, hogy a prófétikus sikertelenségeket (vagy bármiféle kudarcot) a vezetők a szektatagok számára elfogadható módon megmagyarázzák, kivédve ezáltal az elpártolásokat és a kiválásokat. Ezért azt mondhatjuk, hogy egy vallási mozgalomból való kilépéshez szükséges, hogy a fent leírt három komponens (affektív, kognitív, szociális) mindegyike meglegyen. Ez egyúttal az elszakadás időbeli folyamatának állomásait is jelzi: érzelmi eltávolodás-illúzióvesztés-kiválás.

A csoporthoz való kötődést az egység, a közösség érzése, a megkapott szeretet, az átélt vallási tapasztalatok együttesen hozzák létre. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy ezt a csoporthoz fűző erős kötődést a szekták és kultuszok az interperszonális (személyes) kapcsolatok hangsúlyozása révén érik el. Vonzerejük is éppen ebben rejlik: valós kötődést tudnak nyújtani tagjaiknak egy elszemélytelenedő, bürokratikus társadalomban. Amint ezek a kapcsolatok semlegessé, érdektelenné, szeretet nélkülivé válnak, felmerülhet az elválás lehetősége. Emberjogi oldalról nézve rossz technikával ugyan, de ezt próbálják megvalósítani azok a szülők, akik gyermeküket kirabolják a szektából. A deprogramozásnak az az erőszakmentes változata, mikor a szülők megakadályozzák (hosszú távon), hogy gyermekük találkozzon a szekta tagjaival, éppen ezért tud sikeres lenni.

Az illúzióvesztés legtöbbször nem kizárólag érzelmi oldalról következik be, hanem sokkal mélyebb szinten éri csalódás, kiábrándulás a szektatagot. Ez a fajta kiábrándulás jelzi azt, hogy az a keret, melyen keresztül a hívő strukturálta és definiálta a világot, darabjaira hullott szét. Ezen a szinten megkérdőjeleződik a mozgalom ideológiájának, doktrinájának az igazságértéke, és megcsorbul a mozgalom vezetőjének karizmatikus autoritása, tekintélye. A csalódottság hitének újraértékelésére készteti a hívőt, és felébreszti a vágyat alternatív hitrendszerek (szélsőséges esetben a vallástalanság vagy a sátánizmus) irányában. A leválás után sokáig újra kereső (vagy a világban "helyét kereső") lesz a szektatag.

A harmadik, a szociális szint 'leválás' fogalma a közösségi kapcsolatok, a tagság állapotának megszűnését jelenti. A leválás akkor fejeződik be, amikor a tag kilép a közösségből, azaz felhagy közösségbeli kötelességeivel, és megtagad minden részvételt, ami a közösség életével kapcsolatos. Tehát, ahogyan a megtérés is közösségi szinten jelölt folyamat volt, úgy a kilépés, a mozgalom elhagyása is az. Nem elég a csalódottság, az illúzióvesztés, a megfogalmazott kételyek, a kiábrándulás - ez csak a folyamatot jelzi - a döntés a mozgalom elhagyásával lesz megpecsételt.

A kilépés, a csoporttól való elszakadás azonban csak egy részét képezi az extaggá-válás folyamatának. A kilépőnek nemcsak önmaga előtt, de mások előtt is tisztáznia kell belépése és tagsága körülményeit. Számos ex-tagnak hosszú hónapokba, sőt legtöbbször évekbe kerül, hogy megértse és értelmezze megelőző "szektás-korszakát". A megtérést és a kilépést az egyén személyiségét érintő drámai váltásnak tarthatjuk. Egy korábbi meggyőződés feladása mindig komoly veszélyt jelent az egyén személyiségére és annak stabilitására nézve.

A legtöbb kilépő az első időszakban csalódásként éli át a közösségből való kiszakadást, melyhez nagyon gyakran a bűnösség, a bukás érzése is társul. Mivel a csoport-előírások legtöbbször tiltják a kilépővel való kapcsolattartást, leépülnek az ex-tagot szektás társaihoz fűző szálak, a "barátságok". Szektás múltjuk miatt viszont a külvilág (barátok, rokonok, szomszédok) előtt stigmatizáltnak érzik magukat, így az első időben nem igazán találják a helyüket, kapcsolatokat is nehezen létesítenek: nagyon gyakran visszavonulnak, vagy belevetik magukat az "életbe", hogy a "személytelen" tömeg elnyelje őket. Oka ennek az, hogy sokáig a csoport szemüvegén keresztül láttak mindent és időbe telik, míg alkalmazkodni tudnak az új életvitelhez. Az elhagyott szekta kezdeti éles elutasítása után, azonban minél inkább távolabb kerülnek a kilépés mozzanatától, annál inkább jellemző, hogy valamikori tagságukat az ex-tagok nem értékelik negatívumként.

A személyes csalódáson kívül a mozgalom életén belül történt változások szintén a tagság kilépéséhez vezethetnek bizonyos esetekben. Nézzük meg az új vallások kapcsán, milyen események vezetnek el a mozgalomból való kiábrándulásig, illetve a mozgalom elhagyásáig. Két változata van ennek. Az első esetben a kilépés egy konfliktus vagy krízis következménye, melynek a karizmatikus vezetőben, a mozgalom ideológiájában való csalódás az oka (lásd Bartus, 1999, Fesz van c. könyvét). A másik eset szoros összefüggésben van azzal, hogy ezek a mozgalmak is belső fejlődéssel rendelkeznek és az idő elmúltával másodgenerációs csoportokká válnak: felnő a második generáció (ma ennek a "második" generáció kötődésének és elköteleződésének a vizsgálata számít az egyik legkurrensebb kérdésnek) vagy a vezető halálával új vezető(ség) kerül a szekta, kultusz élére - ez utóbbiról szólnék bővebben, mert ennek hatása a 70-es években keletkező közösségeknél annyira még nem érzékelhető.

A tanok módosulásához, a tekintélytisztelet új formáihoz vezet az, ha az isteninek tartott vallási vezetőket (azok halálakor) tanítványaik váltják fel. Ezek a követők merevebben ragaszkodnak a volt vezető tanaihoz, annak lemásolására törekednek, aminek következtében egy formálisabb bürokratikus szervezet jön létre. Ezek a változások bizonyítják, hogy a szekták és kultuszok belső fejlődéssel rendelkeznek. Habár többségük még első generációs csoport - melyre jellemző az öncentrikusság, a kizárólagosság, az abszolút függőség - a második generáció megjelenésével elindulnak a társadalomba való integrálódás felé, hosszú távon ugyanis egyetlen vallási mozgalom sem vállalhatja fel a társadalommal való szembenállás, vagy kivonulás pozícióját. Amennyiben a társadalommal való együttélés normatív igényként jelenik meg egy új vallási közösségnél, megindul a társadalomba integrálódás, a kisegyházzá válás tendenciája. Ennek egyik külsődleges jele, ha letelepednek, és "templomot" építenek (lásd a Hit Gyülekezet Hit Csarnokát vagy a somogyvámosi Krisna-völgy templomát és farmját). Ez a fajta "bürokratizálódás", a régi karizmatikus vezetés - amelyhez csatlakoztak - szervezetté alakítása sok tag számára a kezdeti lelkesedés alábbhagyásával kiábrándító - hisz nagyon sokan eredeti egyházukat pont annak merev intézménystruktúrája miatt hagyták el. Ezek a tagok folyamatosan eltávolodnak közösségüktől és más karizmatikus vezetőhöz (csoporthoz) csatlakoznak.

A másik ilyen pont, ahol megjelenik a kilépés a szektából és a kultuszokból azzal van összefüggésben, mikor felnőnek a szektatagok gyermekei és rá kell döbbenniük, hogy a "gondos" nevelésük ellenére gyermekeik nem maradnak az általuk "legtökéletesebbnek tartott közösségben, hanem új utakat, más vallási formákat választanak. A legtöbb új vallási közösségnek szembesülnie kell ezzel a problémával. A dinamikus - sok szabadidővel, energiával rendelkező - ifjúság elvesztésével csökken a térítés, toborzás lendülete. A családdal rendelkező szektatagok pedig konszolidáltabb, társadalmilag is elfogadhatóbb keretben folytatják "hívő működésüket". A szekta társadalmi normáktól elütő volta ekkor már nem olyan jelentős, és - néhány közösségtől eltekintve - lényegesen kevesebb konfliktus kíséri működésüket.

6] Bromley, David G. (ed.), 1988, Falling from the Faith. Causes and Consequences of Religious Apostasy, Newbury Park-Beverly Hils-London-New Delhi: SAGE 

 Forrás: http://www.communicatio.hu/doktoriprogramok/kommunikacio/cikkek/pszilczldora/szektak_kultuszok.htm