Szomorú, mert minden évnek ennek a szakában ugyanazok a gondolatok törnek elő bennem, és nem tudok tőlük szabadulni. Különösen, amióta nem vagyok Tanú.

Jehova Tanúi egyik legszebb tanításai közé tartozik a földre való feltámadás. A legtöbb Tanú azonban nem sokat törődik a halottaival, különösen azok sírjaival. Ennek egyik okát blogtársam nagyon szépen leírta, de én most nem erről szeretnék posztolni, hanem egy másik elterjedt nézetről, ami közöttük létezik.

A Szervezet mindig is vette a bátorságot arra, hogy megmondja kik fognak feltámadni és kik nem. Tagjai pedig ugyanúgy szeretnek mindenről határozott véleménnyel lenni. Jelenlegi hivatalos tanításuk az, hogy aki a hádeszbe kerül, annak van lehetősége a feltámadásra, akár igazságos, akár igazságtalan volt az illető. Ez már nem szűkíti le annyira a kört, mint régebben, jobbára Jehovára bízzák a dolgot, de valahogy mégis magukra veszik az Ítélőbíró szerepét azzal, hogy megérdemli-e az illető azt, hogy a sírját rendbe tegyék.

Három példát szeretnék megemlíteni, amiről jómagam tudok.

Mit érdemel az a bűnös?

Adott egy család, ahol mindenki Jehova Tanúja lett, kivéve a családfőt. Nagyon nem tetszik a férfinek, hogy szerető kis családja elhagyta a katolikus vallást. Nem tetszik neki a házról-házra járkálás, a vasárnapi összejövetelek látogatása, a családot összegyűjtő ünnepek elmaradása. Ezt sokszor szóvá is teszi, csúnyán káromkodva Jehova nevével is. Ennek ellenére nagyon szeretik őt, hiszen gondos családapa. Többször, határozottan kijelenti, hogy ha meghal, márványsírt akar. Nem is olyan sokára szívinfarktust kap. A márványsírt valóban megkapja. Ha feltámad, hadd lássa, hogy teljesült a kívánsága. Hiszen feltámad, mivel a "bűn zsoldja a halál", így kerülve a hádeszbe...

Mit érdemel ez a bűnös?

Adott egy testvérnő, akinek a szülei is már Jehova Tanúi voltak. Kicsi lánykorától kezdve Tanúként nevelték, az iskolában sok bántást kellett elviselnie hitéért. Megélt rengeteg reformot, ami a Szervezettől jött. Tanácsnak kapták, hogy a fiatalok ha csak tehetik ne lépjenek házasságra, mivel közel van Armageddon, különös figyelmet szentelve az 1975-ös évnek. Testvérnőnk nem is megy férjhez. Prédikál. Kevéske kis pénzecskéjével mindig támogatja a Szervezetet. Mivel nem jön el a beharangozott világ vége, egyedül megöregszik. Szüleit már régen eltemette, gyereke nem született. Testvérek a házáért, földéért felfogják. A mondás is tartja, "lakva ismerszik meg az ember", mondják, testvérnőnk már nem is olyan aranyos, kedves, szinte alig várják már, hogy elmenjen. Meghal és eltemetik. Sírját nincs ki gondozza, fedele beszakadt, benőtte a gaz...

Hát, ez a bűnös mit érdemel?

Adott egy fiatal házaspár két kislánnyal. A férj nem veti meg az italt, házasságuk ez miatt tönkre is megy. Elválnak, útjaik is szétválnak. A lányok anyjukkal maradnak, cseperednek, majd megismerik az igazságot és mindhárman Tanúk lesznek. Apjuk egy másik országban kezd tanulmányozni. Az italról is leszokik, igaz, ha nem tenné, az egészsége bánná. Lányai felől nem érdeklődik, pénzzel se támogatja őket. A lányok férjhez mennek, saját családot alapítanak, apjuk pedig hazatér külföldről, de nagyon beteg. Rokonai közül nem keresik, szinte senkije se marad. Nem tanulmányozik vele senki, mert a dohányt nem tudja letenni. Pár év múlva meghal. A lányok bokros teendőik mellett nem érkeznek a temetőbe kimenni. Fejfáját az idő is megeszi, míg teljesen széthullik. Tíz év alatt még a sírhelye is elveszik...

A Szervezet tanítása szerint mindhárman a hádeszben vannak, azaz Jehova emlékezetében. Mindhárman reménykedhetnek a feltámadásban is. Az utolsó két történetben szereplő személy vajon nem érdemelt volna ennél többet?