“Talán ezen tűnődsz: „Miért kell tisztelnünk a hatalmat, ha ez egyszer olyan nehéz?” A válasz szorosan összefügg a szuverenitás vitakérdésével. Kit választasz szuverén Uradnak, vagyis Uralkodódnak? Ha Jehovát választjuk szuverén Urunknak, tisztelnünk kell a hatalmát. De ha nem tiszteljük, valóban mondhatjuk, hogy ő az Uralkodónk? Továbbá Jehova rendszerint tökéletlen embereken keresztül gyakorolja a hatalmát, akikre azt a felelősséget bízza, hogy viseljék gondját a népének. Hogyan tekintené Jehova azt, ha lázadnánk ezek ellen a személyek ellen? (Olvassátok fel: 1Tesszalonika 5:12, 13.)
16 Például, amikor az izraeliták zúgolódtak és fellázadtak Mózes ellen, Jehova azt úgy tekintette, mintha személy szerint ellene lázadtak volna (4Móz 14:26, 27). Isten nem változik. Ha bármikor is fellázadnánk azok ellen, akiket hatalommal ruházott fel, akkor ellene lázadnánk!
17 Pál apostol feltárta, hogy miként viszonyuljunk azokhoz, akik felelősségteljes állást töltenek be a keresztény gyülekezetben. Ezt írta: „Engedelmeskedjetek azoknak, akik vállalják köztetek a vezetést, és vessétek alá magatokat nekik, mert ők a ti lelketek felett őrködnek, mint akik számot fognak adni; hogy ezt örömmel tegyék, és ne sóhajtozva, mert az károtokra lenne” (Héb 13:17). Természetesen komoly erőfeszítést igényel, hogy ilyen engedelmes és alázatos szellemet fejlesszünk ki. Ne felejtsük el azonban, hogy arra törekszünk, hogy megmaradjunk Isten szeretetében. Ez a cél minden erőfeszítést megér, nem igaz?”- WT 2009 8/15 21-22. old.

Az Őrtorony Társulat előszeretettel alkalmazza azokat a bibliaverseket, amelyek a vezetőiknek való engedelmességre buzdítják a tagokat, a nekik való engedelmességet összekapcsolva az Istentől jövő áldásokkal.

Címek és rangok
Egy cím megszerzése mögött rendes körülmények között sok évi munka, komoly teljesítmény áll. A tekintélyt képviselő személyek utasításainak teljesítését már korán megtanuljuk, miszerint ez a legtöbbször valós gyakorlati előnyökkel jár. Ezek kezdetben olyan személyek, mint a szülők és a tanárok, akik többet tudnak nálunk, és tapasztalataink megtanítanak bennünket arra, hogy jobban járunk, ha megfogadjuk a tanácsaikat, részben a nagyobb tudásuk miatt, részben pedig azért, mert ők azok, akiknek módjukban áll jutalmat vagy büntetést osztani. Felnőtt korunkra azt is megtanuljuk, hogy az engedelmesség haszonnal jár, jóllehet ekkor már a munkaadók, a bíróságok, a kormányzat vezetői, és nem utolsó sorban a szellemi vezetők testesítik meg a felsőbb tekintélyt. Mivel ők pozíciójuknál fogva könnyebben hozzáférnek az információkhoz, és a hatalom gyakorlásainak eszközeihez, megjegyezzük, hogy érdemes eleget tenni eme hatalmi gépezet kívánságainak.
Mihelyt beláttuk, hogy a felsőbb akarat teljesítése hasznunkra válik, könnyen az automatikus engedelmesség kényelmes álláspontjára helyezkedhetünk. A vak engedelmességnek, - mint láthattuk - van áldása, de van átka is: nem kell gondolkodnunk, tehát, nem is gondolkodunk. Végülis a legtöbbször helyesen cselekszünk a gondolkodás nélküli engedelmesség jegyében, azonban akadnak látványos kivételek is e szabály alól, amelyek drámai következményekkel járhatnak, éppen azért, mert automatikusan reagálunk, ahelyett, hogy gondolkodnánk.

Ha csak az orvosi tekintélyt vesszük példának, nem egy kutató bizonyította, hogy a nővérek gondolkodás nélkül teljesítik felettesük utasításait, még akkor is, ha az utasítás hibás. Egyszerűen nem gondolnak rá, hogy megkérdőjelezzék az utasítást, hanem inkább cselekvésbe kezdenek!
Egy megtörtént eset is ezt bizonyítja: az orvos fülcseppeket rendelt a beteg fülének kezelésére, a kórlapra viszont rövidítve csak annyit írt: please in R ear. Mivel nem írta ki, hogy “right ear” (jobb fül), ezért az utasítást a nővér így értelmezte: please in rear (hátulról alkalmazandó). Az eset érdekessége, hogy sem a beteg, sem a nővér nem kérdőjelezte meg a fülcseppek végbélbe való csöpögtetésének hatékonyságát, hanem engedelmeskedtek a felsőbb utasításnak. A legtöbb állami és üzleti szervezetben ma már ezért igyekeznek olyan etikai feltételeket és szervezeti megoldásokat alkalmazni, amelyek - indokolt esetben - a parancs kiadóját elgondolkodásra, végrehajtóját a megtagadására késztethetik.

A Milgram-féle vizsgálat
Adolf Eichmann náci háborús bűnös 1961-es jeruzsálemi pere furcsa szociálpszichológiai kísérletet inspirált. A Yale Egyetem ifjú kutatója, Stanley Milgram arra lett kíváncsi, vajon képes lehet-e az átlagember arra, hogy parancsra olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek legalapvetőbb erkölcsi meggyőződésének mondanak ellent. Az eredmény hátborzongató lett.
Milgram önkénteseket toborzott, akiknek a kísérlet vezetője azt az utasítást adta, hogy „tanárokként" rossz válasz esetén egyre erősödő áramütésekkel büntessenek egy elzárt szobában lévő személyt, akit hallanak ugyan, de látni nem látnak. A szenvedő alany természetesen egy színész (szerepét tekintve tanuló) volt, és az áramütések sem voltak valódiak, de ezt az önkéntesek nem tudták.

A „tanárok" egy olyan helyiségben tartózkodtak, amelyben egy generátor volt 30 kapcsolóval. Mindegyik mellett felirat szerepelt, amely szerint a feszültség 15 voltonként nőtt, 15-től 450 voltig. Az önkénteseket külön figyelmeztették, hogy komoly fájdalmakat és sérüléseket okozhatnak a „tanulónak" a feszültség növelésével. Az eredmények igencsak lesújtó képet adtak az emberi természetről: a kísérletben részt vevő 40 személy 65 százaléka vakon követte a kísérletvezető parancsát, és elment egészen a 450 voltos áramütés adásáig. Az sem zökkentette ki őket feladatukból, hogy közben a színész folyamatosan jajveszékelt és az életéért könyörgött. (Milgram kísérletének modern változatát nemrégiben Lengyelországban végezték el. Összesen 80 önkéntest (40 férfit és 40 nőt) sikerült összetoborozni, a résztvevők életkora 18 és 69 év között változott. A kutatók azt találták, hogy az önkéntesek túlnyomó része (90 százaléka) itt is hajlandó volt elmenni az elérhető legerősebb áramütés kiválasztásáig.)
A Milgram-féle kísérlet a legkevésbé sem a büntetésnek a tanulásra és a memóriára gyakorolt hatásáról szóltak. Milgram két kérdésre kereste a választ: először is arra, hogy egyszerű átlagemberek mekkora szenvedést hajlandóak okozni olyan embereknek, akikre nincs miért haragudniuk, ha ezt kapják feladatul, valamint demokratikus társadalmakban felnőtt, az átlagnál intelligensebb, rendezett körülmények között élő, a törvénnyel soha összeütközésbe nem került személyek, akik semmifajta pszichológiai betegségben nem szenvedtek, egy tekintélyesnek vélt vezető jelenlétében, annak nem különösebben nyomatékos utasítására hajlandók-e halálos áramütést adni egy ismeretlennek - olyan hibáért, amely szóra sem érdemes.
Milgram szerint a kísérletek eredményéért valójában az felelős, hogy a kísérleti alanyok képtelenek voltak ellentmondani a főnök akaratának, szembeszállni a laboratóriumi köpenyt viselő kísérleti asszisztenssel, aki a Kutató szerepét játszva noszogatta, illetve szükség esetén utasította őket, hogy tegyék a dolgukat, még akkor is, ha súlyos testi-lelki károsodást okoznak vele.
Azok számára, akikben ezek után még bármi fenntartás maradt volna még Milgram következtetését illetően, tanulságos lehet S. Brian Wilson veterán esete. Wilson és társai 1987. szeptember 1-jén, tiltakozásul az amerikai csapatok Nicaraguába szállítása ellen, a kaliforniai Concordban a Naval Weapons Station (Haditengerészeti Fegyverek Állomása) sínjeire feküdt. A tiltakozók biztosra vették, hogy tettükkel fel tudják tartóztatni az aznapi szerelvény tovább haladását, mivel szándékukról már három nappal korábban értesítették a haditengerészeti és vasúti közlekedési hatóságokat. A nem katonai szolgálatban álló vasutasok azonban azt az utasítást kapták, hogy ne állítsák meg a szerelvényt, ezért még csak nem is lassítottak, bár a tiltakozókat már 200 méterről láthatták. A két másik férfinak sikerült kitérnie a szerelvény elől, de Wilsonnak nem, a vonat elütötte és mindkét lábát amputálni kellett térdtől lefelé. Később interjújában nem a vasutasokat hibáztatta a szerencsétlenségért, hanem azt a rendszert, amely az engedelmesség nyomása révén korlátozta őket a cselekvésben: “Hiszen ők csak azt tették, amit én tettem ‘Namban: parancsokat teljesítettek, egy őrült politika részét képező parancsokat. Ők csak bűnbakok.”

A náci Németország SS tisztjei bírósági pereik alkalmával ugyanerre hivatkoztak, miszerint csak felettesük (Hitler) parancsait teljesítették. 

A vak engedelmesség veszélyei
A vallások is engedelmességre tanítanak és ki is követelik. A Bibliának mindjárt az első könyvében arról olvasunk, hogyan űzetett ki Ádám és Éva a Paradicsomból a legfőbb hatalommal szembeni engedetlensége miatt. Pár fejezettel arrébb pedig megtalálhatjuk a Milgram-féle kísérlet legközelebbi rokonát: Ábrahám történetét, amelyben a pátriárka kis híján tőrt döf a fia szívébe, csak azért, mert Isten -minden magyarázat nélkül- ezt parancsolja neki.
Az olyan történetekből, mint Ábrahám bibliai története vagy a Milgram-féle kísérleteiről szóló beszámolók, sokat tanulhatunk arról, hogy kultúránkban az engedelmesség milyen nagy hatást fejt ki, és milyen nagy értéket képvisel. Ahogy láthattuk gyakran cselekszünk csekély tudatos megfontolás után, vagy minden tudatos megfontolás nélkül.
Ezt a fajta engedelmességet a legjobban a szekták használják ki. A vezető/vezetők sokszor isteni kinevezésükre hivatkozva várnak el a tagjaiktól olyan dolgokat, amik kimerítik a szellemi erőszak fogalmát.

A Stanfordi börtönkísérlet
Azt hiszem ebből a cikkből egyáltalán nem maradhat ki ennek a kísérletnek a megemlítése. A kaliforniai Stanford Egyetem tanára Philip. G. Zimbardo végezte el ezt a kísérletet az amerikai haditengerészet felkérésére 1971-ben. Zimbardo és csapata azt az elméletüket próbálták kísérleti úton bizonyítani, miszerint mind a börtönőrök, mind a foglyok meghatározott viselkedésformákat vesznek fel, amelyek az adott körülmények között a szituáció romlásához vezetnek. Azt is igyekezett kideríteni, milyen hatással vannak a felvett társadalmi szerepek a viselkedésre, és ehhez berendezett egy makettbörtönt az egyetem Pszichológia Tanszékének alagsorában. A 23 résztvevőt, akiknek 15 dolláros napidíjat fizetett, 70 jelentkezőből választotta ki annak alapján, hogy mennyire bizonyultak kiegyensúlyozottnak és épelméjűnek, majd egyszerű pénzfeldobásos módszerrel döntötte el, hogy a többségükben fehér bőrű, középosztálybeli diákok közül ki játssza a smasszer, és ki a rab szerepét. A kísérleti személyek mindegyikével felvették a ma is gyakran használatos MMPI tesztet, amely tartalmazza a dominancia, agresszió skálákat is. Ez azért volt fontos, hogy már előre kiszűrjék a szadista hajlamú, netán mazochista, kóros, valamint a túlzottan agresszív személyeket.

Részlet Zimbardo jelentéséből: „Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.”

Ezzel a cikkel egyáltalán nem lázadásra szeretném buzdítani az olvasót, hanem arra, hogy ha egy zárt közösségben él, mindenképpen gondolja át kitől jönnek azok az utasítások, amik megtételére rá akarják venni, mert jogában áll megkérdőjelezni az utasítás hitelességét és megtagadni annak megtételét.

A börtönkísérletről három film is készült, én az utolsót linkeltem be. Nekem az egész film alatt a Tanúk közötti tehetetlenség jutott eszembe, amikor néhány vén a hatalmát, “isteni kinevezését” használja arra, hogy érvényesítse saját akaratát, persze erős túlzással. 

(Akit zavar a trágár beszéd, inkább ne kattintson.)

 http://videa.hu/videok/film-animacio/a-stanfordi-bortonkiserlet-2015-.-ktsfEf2OOSYxLChe