Részlet az apológia.hu-n lévő írásból:

Miért lesz valaki vallásossá?

Bizonyos helyzetben minden egészséges emberrel előfordulhat, hogy nyitottá válik magára a vallásra, és valamelyik vallási közösség szellemi kínálatára. A keresés, a vonzódás, a konkrét választás és a csatlakozás hátterében személyes elemek és külső hatások egyaránt találhatók. Ezért nincs két egyforma „eset”. Hogy ki, mikor és hova csatlakozik, azt egyrészt befolyásolja a családi háttér, a neveltetés erősségei és hiányosságai, bizonyos karakterjegyek és hajlamok, bizonyos lelki szükségek és az éppeni általános életérzés, a házastárssal való kapcsolat milyensége, a tanulmányokhoz, munkahelyhez való hozzáállás, az anyagi helyzet stb.

Másfelől, a döntés hátterében mindig ott találjuk magának a vallásnak a lényegét. Egy hozzátartozó vagy barát halála, a szülők válása, egy szerelmi csalódás, tanulmányi kudarc vagy éppen a siker csúcsélménye utáni üresség, a felelőtlen életvitel émelyítő csömöre stb. mind felidézhetik az emberben az élet alapvető kérdéseit. Ki vagyok én valójában? Merre tart az életem? Minek van igazán értéke? Van-e Isten? Milyen, ez mit jelent a számomra? És honnan lehetek mindebben bizonyos? – Ezekre a kérdésekre a vallások válaszolnak, nem a tudomány, a művészet, a munka vagy az alkohol.

 
Nem csoda tehát, hogy nagyon különböző jellemű, érdeklődési körű, hátterű és helyzetű fiatalok kezdenek egyik napról a másikra intenzív vallási életet. Egyesek szerint a vallás olyan lelki „mankó”, amire csak a „gyengéknek” van szükségük (aki így vélekedik, önmagát természetesen erősnek hiszi). A dolgot azonban onnan is meg lehet közelíteni, hogy miért csak akkor kezdenek el olyan sokan az élet alapvető kérdéseivel foglalkozni, amikor már baj van? Az ember hite nem csak a mankója lehet, hanem a gerince is. Tehát nem az a baj, hogy az emberek keresnek, és nem is azzal van a baj, amit keresnek, hanem néha azzal a bizonyos vallási közösséggel vagy szervezettel, ahol azt megtalálni vélték. Napjainkban óriási a vallási kínálat, és a legtöbb ember egyszerűen képtelen tájékozódni. Főleg a mindenre nyitott és tapasztalatlan fiatalokra igaz, hogy nincsenek ismereteik és szempontjaik annak a megítéléséhez, hogy ha valahova csatlakoznak, ott valóban azt kapják-e, amit kerestek. Nem tudják, hogy sajnos nemcsak tévedni, hanem másokat megtéveszteni is emberi dolog. Sokan látják úgy utólag, hogy ha néhány dolgot előbb tudtak volna, annak idején másképp döntöttek volna. Nem léptek volna be oda, ahonnan aztán csak évek múltán, és nehezen, fájdalmak árán tudtak kilépni. Felismerték, hogy nem azt kapták, amit akartak, de ez önmagában kevés lett volna a továbblépéshez. Hogy az esetenként nagy nyomás ellenére is lépni mertek, azt vagy erős személyiségüknek vagy – az esetek többségében – szeretteiknek köszönhették. Olyan házastársaknak és szülőknek, akik sosem mondtak le róluk, és tudták, hogyan segíthetnek nekik jól.

 
Egy „forgatókönyv” minden esetre

Az alábbi anyagot olyan fiatalok és szülők élményei, illetve tanácsadók tapasztalatai és szakirodalma alapján állítottam össze, akiket ez az egész téma személyesen is érintett. Sajátos tapasztalataik most talán másoknak is segítenek a megelőzésben vagy a hogyan tovább? kérdésében. A gyűjtésben kizárólag a gyakorlati szempontokat tartottam szem előtt. Mivel lehetőleg minden helyzetre vonatkozóan szeretnék valami tanácsot adni, egy viszonylag teljes forgató- könyvet próbáltam összeállítani. Természetesen nem kell mindenkinek minden esetben mindezen átmenni, hiszen nincs két egyforma eset, egyszerűen csak megpróbáltam mindenre gondolni, az általános kereteken belül.

 
A kapcsolat fenntartása

Amikor szerettünk először beszél nekünk arról a vallási közösségéről vagy szervezetről, ahova elkezdett járni, hagyjuk, hogy mindent mondjon el ő maga, s közben próbáljuk megőrizni a nyugalmunkat: • Kerüljük a hisztériát („Te, én kiugrom az ablakon, ha...!”), mert azt érzelmi zsarolásnak veheti; kerüljük a sommás ítéletet is („Az csak egy szekta!”), mielőtt mindenről megbizonyosodnánk!

 
• Ne alázzuk meg („Micsoda hülyeség!”), és ha más is jelen van, előttük se beszéljünk sértően róla („Ez a legújabb dilije!”) vagy az adott közösségről, szervezetről („Biztos valami szektába jár...”)! Ha látja a tiszteletünket, mi is joggal elvárhatjuk tőle, nem? Vitatkozás helyett inkább kérdéseket tegyünk fel, amelyekből kiderül, hogy mi is volt a tulajdonképpeni élménye, és amelyek ugyanakkor neki is segítenek tudatosabban végiggondolni a történteket:

• „Mondd, mi volt róluk az első benyomásod?” • „Mit találtál ott pozitívnak, és miért?” „Volt valami, ami zavart? Rákérdeztél? És mit válaszoltak?”

• „Mit gondolsz, meg fog változni a hozzánk való viszonyod?” „És a barátaid szerinted mit fognak szólni?”

• „Szerinted változni fog a tanulmányaidhoz vagy a munkádhoz való hozzáállásod? Hogyan?” A továbbiakban alapvetően fontos, hogy biztosítsuk a szeretetünkről és a megértésünkről. Elhamarkodott vélemény-nyilvánítás és meddő vita helyett kérjünk időt a megtudott dolgok feldolgozására!

• Kérjük a megértését: nem akarunk felületesen megítélni olyasmit, ami neki most láthatóan olyan sokat jelent.

• Vegyen részt a közös dolgokban, ahogy eddig, de ezt nyílván nem lehet erőltetni (új vallási közössége vagy szervezete bizonyos ételektől, ünnepektől, kulturális programoktól stb. eltilthatja).

 
Fontos, hogy a párbeszéd megmaradjon, hiszen ha nem állunk szóba egymással, akkor nem fogjuk tudni, hogy mi jár a másik fejében, biztosan félreértjük egymást, és pozitívan hatni sem tudunk egymásra! Ugyanakkor a viselkedésünk maradjon természetes! Ha ugyanis állandóan utána megyünk, és szemmel tartjuk, hogy mit olvas stb., akkor megérzi, hogy valami nem stimmel. Kiskorúaknál természetesen más a helyzet, lehet egyszerű tiltással élni, de anyagunk elsősorban a nagykorúakkal való bánásmódról szól. Tudni kell, hogy a külvilággal erősen szembenálló közösség az új tagok még be nem szervezett vagy túl sokat kérdezősködő hozzátartozóit az ellenségek közé sorolják, negatív befolyást tulajdonítva nekik. A „nem-tag = ellenség” képlet ellen csak a minden ellenére való szeretet használ, akármilyen lehetetlen feladatnak is tűnik.

 
Megbízható információ szerzése

Ha fogalmunk sincs, miféle vallási közösségről, mozgalomról vagy szervezetről van szó, akkor saját megnyugtatásunk érdekében ne sajnáljuk az időt, a pénzt és az energiát, hanem szerezzünk információt a tájékozódáshoz! Ne elégedjünk meg klisékkel („Valami keleti izé…”, vagy „Valami gyülekezet…”), mert nincs két egyforma. Lehet, hogy tényleg (teológiai vagy szociológiai értelmeben vett) „szektáról” van szó, de nem feltétlenül!

 • Keressünk ismertető szakirodalmat az adott csoportról; ezután érdemes elkérni a saját ismertető anyagukat, és azt összevetni a róluk szóló kritikákkal!

• Ismeretségi körünkben is érdeklődhetünk, hátha van valaki, aki tud valamit az adott vallásközösségről, de ne vegyünk bárkitől bármit készpénznek!

• Keressünk fel szaktanácsadót: pszichológust, lelkipásztort vagy ismeretterjesztő szolgálatot, bár sajnos csak kevesen képzettek ezen a területen. Ha kutatásunk közben olyasmire leltünk, amiről úgy véljük, hogy szerettünknek is tudni kell, akkor lehetőleg...

• ne vágjuk indulatosan vagy gúnyosan a szemébe; ismereteinkkel ne dicsekedjünk előtte, mert ezzel csak a kapcsolatot romboljuk, és a vezetői eltanácsolhatják bármiféle beszélgetéstől;

• inkább óvatosan kérdezzünk rá arra a dologra, amiről mi tudomást szereztünk; ha látjuk, hogy ez őt is foglalkoztatja, de nem tud róla semmit, akkor kérdezzük meg, hogy érdekli-e a sztori másik oldala?

 • ha ismeretszerzésünket „kémkedésnek” tartja, megmondhatjuk: nem ellene, hanem az ő érdekében tesszük! Amikor az adott vallásközösség tanairól beszélgetünk vele, gondoljuk végig, miről tudunk, illetve miről érdemes vitatkozni, és miről nem. Valóban segítség mindenesetre, ha önálló gondolkodásra késztetjük, és segítünk neki egészséges távolságot tartani az adott vallási csoporttól:

• Ne azonosítsuk őt az adott csoporttal; kerüljük azt a megfogalmazást, hogy: „Te tényleg abban hiszel, hogy ...?” Ehelyett így kezdjük: „Ha jól értem, ez az egyház / guru / szervezet azt tanítja, hogy...”

• Mindig kérdezzünk rá az ő személyes véleményére is: „És Te mit gondolsz erről..?” Túl a beszélgetéseken, látogassunk el az adott közösség alkalmaira, hogy a saját szemünkkel lássuk, miről is van szó!

 • A program alatt lehetőleg uralkodjunk magunkon, gyűjtsük össze a pozitív és negatív benyomásainkat egyaránt! (Ne csak a negatívat.)

• Utána először inkább kérdezzünk rá a látottakra-hallottakra, hogy jól értettük-e, nehogy félreértsünk valamit! („Segítenél egy kicsit? Amikor… akkor mi is történt? / …vajon mire gondolt? Szeretném megérteni.”)

• A benyomásaink feldolgozásához kérjünk időt! („Ezen most szeretnék elgondolkodni – megérted?”)

 
Ha szerettünknek korábban semmilyen más vallási közösséggel nem volt tapasztalata, akkor megkérhetjük, hogy velünk vagy ismerősünkkel együtt látogasson el más, általunk „normálisnak” tartott közösségbe is. Tudassuk vele: számunkra fontos a döntése, s kérjük meg, hogy ne egyetlen élmény alapján döntsön véglegesen, hanem hasonlítsa össze máshol szerzett tapasztalatokkal!

 
A hatás megfigyelése

Érdemes figyelni a változásokat, amelyeket az adott vallási közösség szerettünkben kiváltott. Esetleg napló formájában is feljegyezhetjük mindazt, amit a viselkedésében, beszédében, szokásaiban újnak, furcsának, tragikusnak vagy nagyszerűnek tartunk. A pozitív és negatív dolgok listája nekünk is segít az adott vallási közösség tárgyilagosabb megítélésében, de szerettünknek is segít utólag, ha azt otthagyja, és eljön a feldolgozás ideje. Természetesen nincs olyan vallási közösség vagy mozgalom, amely kizárólag rossz hatással lenne a tagjaira, illetve ahol az alábbi negatív hatások mindegyike egyszerre megjelenne egy tag életében. Ha ez így lenne, senki sem menne oda. Érdemes tehát megkeresni a közösség vagy mozgalom pozitív hatásait is, mert így azt is megtalálhatjuk, amit máshol is megkaphatna! Ha valóban rossz hatás éri, és ezt ő is belátja, ugyanakkor megérti, hogy az itt kapott jót máshol is meg lehet tartani, akkor könnyebben lép ki, mert nem érzi úgy, hogy mindenről le kell mondania.

 
Pozitív hatás, ha valaki

• az addiginál magasabb erkölcsi mércét tesz a magáévá;

• az ún. lelki értékeket az anyagiak elé helyezi; • leszokik addigi káros szenvedélyeiről;

• képességei kamatoztatására, tanulásra van ösztönözve, érdeklődési köre kitágul;

• dönteni képes és önmagáért, családjáért felelősséget vállalni tudó emberré válik;

• megtanul másokat tisztelni és szeretni, velük együtt érezni, őket minden ellenére megérteni.

 
Negatív hatás, ha valaki

• lelkileg szenved, testileg leromlik, anyagilag tönkremegy;

• az ún. lelki értékeket vagy vallási célokat minden más elé helyezi olyannyira, hogy családját és kötelességeit ezek miatt elhanyagolja;

• tanulmányai abbahagyására van ösztönözve, képességeit hosszú távon is parlagon hagyja heverni, érdeklődési köre teljesen beszűkül;

• közösségétől túlzott függésbe kerül: hagyja, hogy pár- vagy pályaválasztásában vezetője vagy a közösség döntsön;

• fekete-fehér gondolkodása révén gyorsan ellenséget lát a kicsit másképp gondolkodóban, csak a hasonló gondolkodásúakat szereti, a kívülállóktól ódzkodik, velük kommunikálni képtelen.

 
Szinte mindenkinek megváltozik az életvitele, aki egyik napról a másikra intenzív vallási életet kezd. Gyökeresen megváltozhat a külseje, a táplálkozása, a napi programja, bizonyos szokásai, a szókincse, a kultúrához vagy a munkájához való hozzáállása. Hogy a változás jó vagy rossz, azt nehéz tárgyilagosan eldönteni, attól is függ, hogy mihez képest történt a változás? Milyen volt például a múltja? Céltalanul, csajozva, cigizve, italozva, szipózva, diszkózva élt bele e világba, most meg egész nap szentírást olvas vagy egész héten tanfolyamra jár? A különféle vallású hívő és vallástalan vagy vallásellenes szülők minden bizonnyal teljesen eltérően értékelhetik ugyanazt a helyzetet és ugyanazt a vallási közösséget. Az egyik veszekszik vele, és azt nyilatkozza a sajtónak, hogy a gyermekét meghülyítették, és elszakították tőle, és inkább maradt volna drogos... A másik az irányváltásnak örül, csak azt szeretné, ha a fiatal nem ilyen intenzíven élné meg a hitét. Bizonyos dolgoknak, fejleményeknek az értékelése mindenkinél a saját világnézetétől és értékrendjétől függ, és ez nem feltétlenül az adott vallási közösséget minősíti.

 
A konfliktusok okának a feltárása

Ha állandósulnak a viták, annak vagy az adott vallási közösség, csoport vagy szervezet az oka (ezt a fenti lista alapján felismerhetjük), vagy pedig meglevő, de nem tudatos vagy tudatosan elnyomott feszültségek robbantak ki a vallási téma miatt. Legrosszabb esetben a két ok együtt hat, és egymást erősíti. Előfordulhatnak olyan keserű élmények, amelyekért önvédelemből ösztönösen „a szektát” vádoljuk. Mégis éppen szerettünk érdekében érdemes a mi felelősségünket is mindent őszintén végiggondolni. Van, aki képtelen belátni a saját hibáit, hogy ti. ő nevelte rosszul a gyermekét, vagy ő nem törődött a párjával. Ugyanakkor a „szekta” miatt kirobbant vitában jó ürügyet lát arra, hogy a saját nevelési vagy kapcsolati kudarcait a „szektára” kenje.

Íme néhány kérdés az önvizsgálathoz:

• A vita tényleg csak az adott vallásközösség megjelenésével kezdődött? Nem lehet, hogy csak felszínre hozott valamit, ami már eleve ott volt?

• Ismerjük, értjük egyáltalán egymást? Azelőtt mennyire törődtünk egymás gondolataival, félelmeivel, vágyaival?

• Nem volt egyoldalúan vallásos vagy anyagias az értékrendszerünk? (Ha igen, akkor a fiatal a másik végletbe menekül.)

• Nem volt túl szigorú vagy túl engedékeny a nevelési módszerünk? (Ha igen, akkor a fiatal a másik végletet képviselő vallási vezetőhöz vagy rendszerhez vonzódik.)

Ha a konfliktusok valódi forrása ilyen dolgokban rejlik, de a felek képtelenek ezzel szembesülni, a helyzeten változtatni, és csak a magukét hajtogatják, akkor gyorsan elidegenednek egymástól, függetlenül attól, hogy maga az adott vallási közösség teljesen normális vagy közismerten vitatott. Sajnos vannak olyan szülők is, akiknek a gyermekét mindenki más megérti, ha elmenekül otthonról... Ha tehát a család tagjai képesek szembenézni önmagukkal és egymással, képesek bocsánatot kérni egymástól, az igazi gyógyulást hozhat, és csökkentheti, vagy meg is szüntetheti a „szekta” vonzását. Egyes szociológusok és pszichológusok szerint csak abban a családban lehet valaki szektataggá, ahol „eleve valami probléma” volt. Ennek a megállapításnak van igazságtartalma, de nem minden esetben igaz. Ráadásul ennek a médiában is elhangzott véleménynek a hatására a társadalom nagy része – tisztelet a kivételnek – együttérzés és segítség helyett igyekszik távolságot tartani az érintett családoktól. Sok érintett hozzátartozó szégyelli az egészet, és titkolja, ha tudja; az így keletkező feszültség pedig csak olaj a tűzre. Tapasztalatom szerint bármelyik normális család tagjai csatlakozhatnak egy „szektás jellegű” vallási közösséghez. Ezért az ilyen esetekben a legtanácstalanabbak a tanácsadók!

A nyitva hagyott ajtó...

Előfordulhat, hogy a nagykorú (!) gyermek vagy a házastárs távozik, otthagyja a családot. Ez rendszerint akkor történik meg, ha az érintett valamiért nem tud megférni a családban. Íme néhány a lehetséges okok közül:

• Ha a világnézeti összekülönbözés csak alkalom a meglevő személyi ellentétek megoldására, vagy a szülő-gyermek viszony feszültségének a feloldására („kirepülés”, „köldökzsinór” elszakadása).

 • Ha az adott közösségbe, szervezetbe belépő családtag nem tudja elviselni hozzátartozói „negatív hatását” (anyagias értékrend, húsevés, pogánynak minősített ünnepek megtartása stb.).

• Hozzátartozói nem követik az adott közösségbe vagy szervezetbe, ő pedig eleve nem hajlandó egy fedél alatt élni „pogány”, „aberrált” vagy rá „spirituálisan negatív hatású” családtagjaival. Ha végleg el akar menni, fontos vele tudatni, hogy visszavárjuk, ide bármikor, bárhogy visszajöhet! Az ajtó nyitva van, feltétel nélkül, minden ellenére szeretjük. Miért fontos tudatni és éreztetni vele ezt a mégis-szeretetet? Ha jó kapcsolat szakad meg, ő maga is szenved, akárhogy titkolja, és a sebek előbb-utóbb felfakadva segíthetnek neki a visszatérésben.

Ezt sok minden elindíthatja, de elsősorban a csalódások. Például a „spirituális mesterről” kiderülhet, hogy ő is csak ember, hogy az „igazi tanítványok tökéletes közössége” valójában álszent robotok csapata, hogy a „szupermenné válás útja” csak egyre drágábbá váló rémálom, hogy a kezdeti nagy szeretet és elfogadás csak addig járt, amíg az ember megfelel bizonyos elvárásoknak, szervezeti szabályoknak stb. stb. Maga a kiábrándulás rendszerint hosszú folyamat. Ha elköltözött egy távoli kommunába, asramba vagy szervezeti csoportba, nyilván nehezebb észrevenni, de még ha rendszeresen haza is jár, akkor sem feltétlenül azonnal. Különösen akkor derül rá nehezen fény, ha a tagnak a közösségen belül hozzá kellett szoknia a színleléshez. A már elbizonytalanodott, kétségekkel küszködő tag első kérdése önmagához ez: „Hova tovább? Van, aki visszavár?” Ha nincs, akkor inkább marad, mert a legrosszabb ismert is jobbnak tűnik az ismeretlennél. Ha mégis van hova menni, ha minden ellenére visszavárják, akkor viszont a félelmek ellenére is távozik.

Kilépés és visszatérés

Maga a kilépés minden vallási közösségből más, és eltérő mértékű megrázkódtatást jelent. Van, ahol egyszerűen tudomásul veszik. Máshol írásos kilépési nyilatkozatot kell benyújtani, amit a közösség előtt felolvasnak, és a kilépővel azon túl nem állhatnak szóba még a legjobb barátaik sem. Egyes helyeken kárhoztató bibliai idézetekkel fenyegetik meg az embert, máshol viszont a személyes adataival való visszaélés lehetőségével zsarolják meg, vagy az anyagi tartozásaival akarják visszatartani.

A nagy eltérések miatt fontos pontosan tudni, hogy az adott vallási közösségben hogyan állnak a kilépőhöz. Erre a szempontra taggá lett szerettünk figyelmét is érdemes felhívni: figyelje meg, hogy hogyan bánnak a kilépőkkel; lehet, hogy egy napon vele is ez fog történni.

Ha valóban olyan szélsőséges a közösség vagy szervezet, hogy ott kell hagynia, akkor ez általában nagy gondolati és érzelmi viharokkal jár. Ahol eddig volt, ott védve érezte magát, és az a hely a mennynek tűnt. Azon kívül viszont a poklot ígérik, de legalábbis légüres teret... A kilépést nehezíti, ha valaki az adott szervezetben már valamilyen funkciót tölt be, anyagilag lekötelezett, vagy erkölcsileg került sokba a hűség. Van, akinek szó szerint mindent fel kell adnia, ha szabad akar lenni. A csalódás miatt kilépett vagy kiközösített tag rendszerint sérült, kiégett és elkeseredett. Múltja még feldolgozásra vár, jelenét és jövőjét pedig bizonytalannak látja. Nagyon megválogatja, hogy ezentúl kiben bízik, mert egyszer már becsapták. Önmagában sem bízik, hiszen becsaphatták. Hozzátartozói egyfelől örülnek annak, hogy visszakapták szerettüket, másfelől azonban ők is sérültek a történtek során, ezért az indulatból fakadó hibákat kell elkerülni.

• Ne hülyézzük le, mert magától is látja a hibáit (becsapható); a keserűségét nem szabad tovább fokozni. Ne oktassuk ki („Nem megmondtam?!”), mert ezt új megfelelési kényszerként éli meg! 

  • Ne erőltessük, hogy ő maga vonja le és mondja el a tanulságot, és ne várjunk el tőle bocsánatkérést! Ha már lesz hozzá ereje, akkor magától megteszi. Amikor eljön az ideje, a történteket együttgondolkodással, együttérzéssel, azaz közösen kell feldolgozni. Hagyjuk, hogy elmondja, hogyan élt meg bizonyos dolgokat annak idején, amikor még „bent” volt, hogyan gondol ezekre most, és mit gondol a jövőjéről! Szeretetünknek valódinak és általa is érezhetőnek kell lennie! Csak akkor hiszi el, hogy vannak igazi kapcsolatok, ha tapasztalja, hogy mindenen át megmaradnak.

Aki egyszer megégett...

A kilépés, kiközösítés, a túlságosan intenzív hitélet megszakadása után mindig kisebb-nagyobb szellemi vákuum marad, amelyet valami más, igazabb, jobb, egészségesebb szellemiségnek kell betöltenie. Enélkül az ember hajlamos keserűen megtagadni különben jó értékeket és célokat, illetve kerül mindent, ami vallással kapcsolatos, és nem tud önmaga számára is elfogadható, egészséges módon viszonyulni a világhoz vagy Istenhez. Pascal szerint egy „Isten-alakú lyuk” van bennünk, amit csak maga Isten tud teljesen betölteni. Az ital, a drog, a szex, a család, a hivatás vagy a vallásosság nem. Aki egyszer már nagyot csalódott valakikben és az istenképükben, nyilván nehezen indul újra útnak. Mégis hadd adjunk hangot annak a hitnek, reménységnek és szeretetnek, hogy Isten más, és vannak emberek is, akik mások."

http://site-44438.mozfiles.com/files/44438/Tanacsok_hozzatartozoknak_szektaugyben.pdf