"Van egy olyan példám a társadalmi bizonyíték erejének illusztrálására, amit különösen kedvelek, méghozzá több okból: egyrészt nagyszerű példa ez a méltatlanul elhanyagolt részvétel közbeni megfigyelés alkalmazására; másrészt érdekes tudnivalókkal szolgál történészeknek éppúgy, mint pszichológusoknak vagy teológusoknak; harmadrészt pedig - s ez a legfontosabb - rámutat, hogyan alkalmazzuk saját magukon a társadalmi bizonyíték elvét, amikor meggyőzzük saját magunkat arról, hogy amit szeretnénk igaznak hinni, azt igaznak is látjuk. 

A történet nem új; egy vallási szektáról szól. Az emberiség múltját évezredes vallási mozgalmak tarkítják - a történelmet is ismernünk kell az eset megértéséhez. Különféle szektákban és kultuszokban időről időre feltámad a meggyőződés, hogy egy bizonyos napon eljön a Megváltó, és mindazok elnyerik jutalmukat, akik hittek a csoport tanításaiban. Minden ilyen esetben azt halljuk, hogy az üdvözülés kezdetét valamilyen fontos és letagadhatatlan, rendszerint kataklizma szerű esemény "világ vége" jelzi majd. Mint tudjuk, eddig minden ilyen jóslat hamisnak bizonyult, e vallási csoportok híveinek legnagyobb bánatára. 

A történelem azonban arról tanúskodik, hogy közvetlenül az ilyen jóslatok nyilvánvaló kudarca után különös dolgok szoktak történni: a szekták tagjai, ahelyett hogy kiábrándultan hazakullognának, inkább megerősödnek hitükben. Nem érdekli őket, hogy nevetségessé válnak az emberek előtt, dogmáikat bizonygatva, új híveket toborozva járják az utcákat, s az, hogy a valóság rácáfolt központi hittételükre, csak még inkább fokozza hittérítő üzenetüket. Így cselekedtek a montanisták Kis-Ázsiában a Kr. u. II. században, az anabaptisták Németalföldön a XVI. században, a szabbatisták Izmirben a XVII. században, illetve a milleristák Amerikában a XIX. században.

Három társadalomkutató úgy vélte, ebbe a sorba tartozhat egy ítéletnapváró szekta is. A három kutató - Leon Festinger, Henry Riecken és Stanley Schachter - e kutatásai idején a Minnesotai egyetemen dolgozott, ott hallottak a chicagói vallási csoportról, és úgy döntöttek, hogy a téma megér egy misét. Elhatározták, hogy mint újonnan megtért hívek beépülnek a csoportba, és fizetett embereket is visznek magukkal. Beszámolóik gazdagon és élményszerűen tárják elénk, mi történt a csoportban a megjósolt katasztrófa előtt és után (Festinger, Riecken és Schachter, 1964).

A szekta egészen kicsi volt, követői száma sosem haladta meg a harmincat. Az egyik vezetőjük egy középkorú férfi volt, a másik pedig egy nő; őket a kutatók közleményükben dr. Thomas Armstrong és Mrs. Marian Keech néven szerepeltették. Dr. Armstrong orvos volt, egy főiskola rendelőjében dolgozott, régóta érdeklődött a miszticizmus, az okkult jelenségek, a repülő csészealjak és más effélék iránt. A csoportban az okkult események szaktekintélyének számított. A figyelem és közös tevékenység középpontjában azonban Mrs. Keech állt, aki pár hónappal korábban elkezdett üzeneteket kapni bizonyos spirituális lényektől, a "Pártfogóktól" egy idegen bolygóról. Ezek az üzenetek teremtették meg Mrs. Keech kezébe áramolva, "automatikus írás" útján azt az írott anyagot, ami a csoport hitrendszerének első számú megtestesítője volt. A Pártfogók tanításai - igaz, csak laza szálakkal, de - kapcsolódtak a kereszténység hitrendszeréhez.

A Pártfogók üzeneteinek megvitatása és értelmezése mindvégig a csoport tevékenységének fókuszában állt, de még nagyobb jelentőségre tett szert azután, hogy új elem jelent mg az üzenetükben: katasztrófa közeledik, üzenték a Pártfogók, özönvíz, amely először a nyugati féltekét árasztja el, majd az egész világot elborítja. A híveket érthető módon megijesztette az üzenet, de hamarosan megnyugodhattak, hogy ők és mindazok, akik hisznek Mrs. Keech kezén átáramló tanokban, életben maradnak, mert az elemi csapás előtt űrhajósok érkeznek a földre és a híveket repülő csészealjakon biztonságos helyre, föltehetően egy másik bolygóra szállítják. A mentőakció részleteiről nagyon keveset lehetett tudni, kivéve, hogy a híveknek beszállásra készen kell állniuk, jól be kell gyakorolniuk a jelszavakat, amiről ők és a megmentők fölismerik egymást ("A kalapomat otthon hagytam." - "Mi a kérdése?" - "Magam viszem a csomagjaimat.") ; és minden fémből készült tárgyat el kell távolítaniuk a ruháikból, mert aki fémet visel magán vagy tart a ruháiban, annak "rendkívül veszélyes" repülő csészealjon utazni. 

Festinger, Riecken és Schachter az özönvíz napja előtti hetekben, a készülődés heteiben a csoport tagjainak viselkedését tanulmányozva két különös dologra lett figyelmes. Egyrészt arra, hogy a tagokban igen magas fokú a hitrendszer iránti elkötelezettség. Annak biztos tudatában, hogy hamarosan elhagyják a halálra ítélt Földet, visszavonhatatlan lépéseket tettek. Legtöbbjük családtagjai és barátai ellenében tartott ki meggyőződése mellett, még akkor is, ha elveszítette a szerettei jóindulatát. Szomszédaik, rokonaik többjüket azzal fenyegették, hogy bíróság előtt fogják beszámíthatatlanná nyilváníttatni őket. Dr. Armstrong nővére a bírósághoz fordult, hogy testvérének két kisebb gyermekét helyezzék gondnokság alá. A hívek közül sokan feladták állásukat vagy elhanyagolták tanulmányaikat, hogy minden idejüket a mozgalomnak szentelhessék. Olyanok is akadtak akik elajándékozták vagy szétszórták ingóságaikat, gondolván, hogy már nem sokáig vehetik hasznukat. Ezek az emberek annak biztos tudatában, hogy az igazság birtokában vannak, óriási társadalmi, gazdasági és jogi nyomást viseltek el, és az a nyomás csak fokozta dogmáik iránti elkötelezettségüket. (...)

Amikor már nagyon közel volt az indulás kitűzött időpontja, a hívők csöndes várakozásba merültek. Szerencsére a kutatók tudták a dolgukat, és részletesen beszámoltak ezeknek az emlékezetes perceknek az eseményeiről.

Az utolsó tíz percben a nappaliban együtt volt a csoport, és feszültség vibrált a levegőben. Senkinek nem akadt dolga, csak ültek és vártak, kabátjukkal az ölükben. A feszült csöndben csupán két óra hangos tiktakolását lehetett hallani, az egyik körülbelül tíz perccel többet mutatott, mint a másik. Amikor az előrébb járó órán már öt perccel elmúlt éjfél, az egyik megfigyelő hangosan megjegyezte ezt a tényt. A csoport kórusban válaszolt neki, hogy még nincs éjfél. Bob Eastman megerősítette, hogy a kevesebbet mutató óra jár jól, mert azt ő maga állította be aznap délután. Azon az órán, még négy perc volt éjfélig. Ez a négy perc egyetlen megszólalást leszámítva néma csöndben telt el. Amikor a kandallópárkányon álló, azaz a kevesebbet mutató órán már csak egy perc volt hátra a csoportot a csészealjhoz vezető jövevény megjelenéséig, Marian mesterkét magas hangon felkiáltott: "És egy terv sem hiúsult meg." Az óra elütötte az éjfélt, minden ütése fájdalmas erővel hasított bele a fojtott csendbe. A hívek mozdulatlanul ültek a helyükön. Azt várta volna az ember, hogy lesz valami látható reakció, de elmúlt az éjfél, és nem történt semmi. Már hét óra sem volt a kataklizmáig, a szobában tartózkodók reakciói azonban ebből alig árultak el valamit. A jelenlevők nem beszélgettek egymással, meg sem szólaltak. Mozdulatlanul ültek a helyükön, rezzenéstelen, kifejezéstelen arccal. Mark Post volt az egyetlen, aki egyáltalán megmozdult: lefeküdt a díványra, becsukta a szemét, de nem aludt. Később, amikor szóltak hozzá, egytagú szavakkal válaszolt, egyébként teljesen mozdulatlanul feküdt. A többiek nem mutatták ki érzelmeiket, csak később derült ki, hogy mély megdöbbenést éreztek... Lassú és fájdalmas módon kétségbeesés és zavartság töltötte be a levegőt. A csoport újra kielemezte a jóslatot és a többi üzenetet. Dr. Armstrong és Mrs. Keech újra megvallották hitüket. A hívők szorult helyzetüket taglalva egyik magyarázatot vetették el a másik után. Egyszer aztán, úgy hajnali 4 óra felé Mrs. Keech keserű zokogásban tört ki, tudja ő, mondta elcsukló hangon, hogy egyesek most kételkedni kezdenek, de a csoportnak sugároznia kell a fényt azok felé, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, és együtt kell maradnia. A többiek is elveszítették lélekjelenlétüket. Mindannyiukon látszott a megrendültség, sokan könnyeikkel küszködtek. Már majdnem fél 5 volt, és még fogalmuk sem volt, hogyan kezeljék a helyzetet. Ekkor már a csoport legtöbb tagja nyíltan beszélt róla, hogy a kísérő nem jött el értük. Úgy tűnt, a csoport közel került a feloszláshoz. (Festinger et al., 1964, 162-163 és 168.oldal.) 

A gyűlő kételyek közepette, ahogy repedések támadtak a csoport tagjainak hitében, a kutatók gyors egymásutánban két figyelemreméltó esemény tanúi voltak. Az első körülbelül 4.45-kor történt: Marian Keech hirtelen írni kezdett, "automatikus írással" jegyzetelte a mennyei üzenetet. Amikor hangosan felolvasta a leírtakat, az üzenet elegáns magyarázatot kínált az éjszaka történtekre. "A kis csoport, amely egész éjszaka egymagában ült és várt, oly sok fényt árasztott szét a földön, hogy Isten megkíméli a világot a pusztulástól." Ez az épkézláb, sőt hatásos magyarázat azonban önmagában nem volt kielégítő, ami abból is kiderült, hogy elhangzása után a csoport egyik tagja felállt, vette a kabátját, kalapját, és faképnél hagyta a csoportot - soha többé nem látták. Kellett még valami ahhoz, hogy a csoport hite újra olyan szilárd legyen, mint amilyen korábban volt.

Ekkor történt a második nevezetes esemény. A jelenlevő kutatók erről a jelenetről is eleven leírást adtak.

Hirtelen megváltozott a légkör és a csoport viselkedése. Percekkel a hitvallást igazoló esemény elmaradását magyarázó üzenet után Mrs. Keech újabb üzenetet kapott: felhívást arra, hogy hozza nyilvánosságra ezt a magyarázatot. Már vette is a telefonkagylót, és tárcsázni kezdte az egyik újság számát. Amíg a kapcsolásra várt, valaki megkérdezte: "Marian, most hívod először ezt az újságot?" Ő gondolkodás nélkül válaszolt: "Igen, még sosem hívtam őket. Sosem volt a számukra mondanivalóm, de most úgy érzem nem késlekedhetek." Az egész csoport visszhangozhatta volna az érzéseit, mert mind úgy érezték, sürgős dolguk van. Ahogy Marian letette a kagylót, tagtársai is egymás után hívták a helyi lapokat, hírügynökségeket, rádióállomásokat és országos magazinokat, hogy megmagyarázzák az özönvíz elmaradását. Abbeli igyekezetükben, hogy minél gyorsabban és nagyobb feltűnést keltve terjeszthessék tanaikat, nyilvánosság elé tárták addig szigorúan őrzött titkaikat. Míg órákkal korábban még elzárkóztak a riporterek elől, és tehernek érezték a feléjük forduló figyelmet, addig most mohón keresték a nyilvánosság csatornáit. (Festinger et al., 1964, 170. oldal)

Nemcsak a titoktartás és a nyilvánosság kérdésében vett a csoport 180 fokos fordulatot, hanem a lehetséges hívekhez való viszonyulásában is. Korábban a potenciális jelentkezőket semmibe vették vagy elküldték, csak alkalmanként álltak szóba egyikkel-másikkal, de az özönvíz elmaradását követő naptól egészen másképpen viselkedtek velük. Minden érdeklődőt beengedtek, minden kérdést megválaszoltak, és minden látogatójukat meg akarták téríteni. A tagok példa nélküli igyekezete, hogy új tagtársakat fogadjanak be, különösen jól látszik abból a jelenetből, ami másnap este játszódott le, amikor kilenc gimnazista érkezett, és Mrs. Keechcsel akartak beszélni. 

Amikor a gimnazisták beléptek, Marian telefonon a repülő csészealjakról beszélt valakivel, akit, mint később kiderült, űrből jött lénynek hitt. Nem akarta megszakítani ezt a beszélgetést, de azt sem szerette volna, ha új vendégei elmennek, ezért bevonta őket is a telefonbeszélgetésbe, és több mint egy órán át felváltva intézte a szavait a nappaliban levő vendégekhez és a telefonvonal másik végén levő "űrhajóshoz". Úgy tűnt, olyan nagy benne a hittérítő igyekezet, hogy egyetlen alkalmat sem akar elszalasztani. (Festinger et al., 1964, 178. o.)

Vajon minek tulajdoníthatjuk a hívők hirtelen pálfordulását? Alig néhány óra leforgása alatt az Ige meghallgatóinak szűk klikkje, amely elzárkózott a nyilvánosság elől, a hit lelkes és közlékeny terjesztőjévé vált. Mi szállhatta meg őket pont ekkor, miért azt a lehető legrosszabb időpontot választották a változtatásra, amikor az elmaradt özönvíz nevetségessé tette a csoportot és dogmáit a nem hívők szemében?

A fordulat valamikor az "özönvíz éjszakáján" történt, akkor, amikor fokozatosan világossá vált, hogy a jóslat nem teljesül. Sajátos módon nem a korábbi bizonyosság késztette a csoport tagjait a hit terjesztésére, hanem a rajtuk mind jobban eluralkodó bizonytalanság érzése, az a tudatukban felderengő felismerés, hogy ha az űrhajóról és az özönvízről szóló jóslat hamisnak bizonyult, akkor hamisnak bizonyulhat az egész hitrendszer, amin a jóslat alapult. A Keech-ház nappalijában összegyűltek számára ez az egyre valószerűbb lehetőség minden bizonnyal elfogadhatatlan volt. A csoport tagja túl messzire mentek már, túl sok áldozatot hoztak ahhoz, hogy e hit romjainak látványa elviselhető legyen számukra. Elviselhetetlen lett volna a szégyen, az őket ért anyagi veszteség, a gúnyolódás. A szekta tagjainak mindent felülmúló belső szükséglete, hogy hitükbe kapaszkodjanak, szívbemarkolóan üt át maguknak a tagoknak a szavain. Egy fiatal nő, aki 3 éves kisgyermekével csatlakozott a csoporthoz, így nyilatkozott: Hinnem kell a 21.-ei özönvízben, mert már elköltöttem az utolsó filléreimet is. Kiléptem az állásomból, abbahagytam a számítógépes tanfolyamot... Hinnem kell. (168.oldal)

Dr. Armstrong ezt mondta az egyik kutatónak négy órával azután, hogy csészealjas megmentőjüknek meg kellett volna érkeznie: Én nagy utat tettem meg. Lényegében mindent feladtam. Minden szálat elvágtam. Minden hidat felégettem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kételkedjek. És nincs más igazság. (168.o.)

Képzeljük csak el, milyen kutyaszorítóban érezhették magukat dr. Armstrong és követői azon a hajnalon. Annyira elkötelezték magukat hitük iránt, hogy más igazságot nem tudtak elviselni. Az ő hitüket azonban épp most zúzta porrá a fizikai valóság: nem szállt le a földre a repülő csészealj, nem kopogtatott az ajtajukon az űrhajós, elmaradt az özönvíz, semmi sem úgy történt, ahogy azt a jóslat ígérte. S miután az egyetlen, számukra elfogadható igazságot a fizikai tények aláásták, a csoport előtt egyetlen kiút nyílt a kutyaszorítóból, másfajta igazolást kellett találniuk hitük érvényessége mellett: társadalmi bizonyítékra volt szükségük. Ez megmagyarázza, miért változtak át lelkes hittérítőkké a titkaikat féltve őrző összeesküvők. Megmagyarázza a különös időzítést is, vagyis hogy pontosan akkor váltottak, amikor hitük közvetlen cáfolata miatt a legkevésbé tudták meggyőzni a kívülállókat az igazukról. Muszáj volt vállalniuk a kockázatot, hogy gúny és nevetség tárgyai lesznek a nem hívők előtt, mert a nyilvánosság, az új hívek jelentették számukra az egyetlen reményt. Ha sikeresen terjesztik az igét, ha tájékoztathatják a még tájékozatlanokat, ha meg tudják győzni a még kétkedőket, s ha eközben új hívekre tesznek szert, azzal igazabbá tehetik alapjaiban megingott, de féltve őrzött hitüket. A társadalmi bizonyíték elve ezt mondja: minél többen tartanak helytállónak egy gondolatot, elképzelést, annál inkább találja helytállónak az egyén. A csoport megértette mi a feladata; minthogy a fizikai valóság fölött nem volt hatalma, a társadalmi bizonyíték eszközéhez kellett nyúlnia. Győzz meg másokat, és meggyőzöd önmagad!"

 Részlet Robert B. Cialdini: Hatás című könyvéből

 Kapcsolódó cikk: http://kharapisztisz.blog.hu/2014/06/13/kognitiv_disszonancia_528