Az agymosás-vita eredete és az antikultusz-mozgalmak

A legtöbb vád, ami ezeket az új vallási mozgalmakat éri, hogy a csoport kötelékébe tartozó fiatalok radikális személyiségváltozáson mennek keresztül. "Megtagadják" családjukat és annak értékeit, megszakítják korábbi kapcsolataikat, feladják régi életvitelüket, elvetik addigi céljaikat. Gyakran hangzik el velük kapcsolatban, hogy a pszichózis, vagy más lelki betegség jeleit mutatják. A szülők panaszaiban csaknem mindig megjelenik, hogy gyermekeik egészen más személyiségűek lettek. Kizárólag a csoport tagjaival érintkeznek - vagy azok veszik körül őket - és éppen ezért szinte semmi sem zavarhatja meg újonnan lelt világnézetüket. Sem észérveken keresztül, sem rájuk hatva nem lehet meggyőzni őket. A világ számára "elveszett emberek". E mozgalmak résztvevőit úgy írják le, mint akik "robotszerűen" viselkednek, "üveges szemmel bámulnak a messzeségbe", vagy "egyenmosollyal" az arcukon szemlélődnek. Ebben a részben azt tekintjük át, hogy a környező társadalom miképp reagált erre a jelenségre, illetve milyen konfliktusok kötődnek a szekták és kultuszok működéséhez.

Ez a jelenség azonban közel sem új keletű. Ha egy pillantást vetünk az egyháztörténelemre, nagyszámú, többnyire fiatal embert (pl. Szent Ferenc) fedezhetünk fel, akik nagy aggodalmat okoztak családjuknak, mert komolyan vették a Máté 10,37 intését: "Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám". De ismert, hogyan vádolnak meg misszionáriusokat a világ több részén, hogy elrabolták a helybéli gyermekeket, és megbűvölik őket idegen vallásukkal. Kétségtelenül a vallási újításoknak természetes velejárója a megszokott életvitel elhagyása és a radikális kitartás az új hit és életforma mellett.

A gyermeküket vesztett szülők számára azonban a legelfogadhatóbb magyarázatnak az tűnt, hogy ezt a viselkedést egy szándékos, rosszindulatú és nagyon kifinomult cselszövés eredményének tartsák (gonosz-szem effektus), mely a fiatalok szellemének és lelkének megszállására irányul. Éppen ezért hirdették, hogy e mozgalmak társadalmi bomlást keltenek, mely nagy méreteket öltve veszélyes a társadalomra nézve. Tudni vélték, hogy ezek a közösségek hatásukat erőszakos izolációval, kényszerítő pszichológiai meggyőzéssel, (manipulációval) és más hatásos módszerekkel érik el. Ilyen keretek között nem véletlen, hogy az új vallások ellen hadakozóknak legalább annyira társadalmi mozgalommá kellett válnia, mint annak a csoportnak, amellyel szembeszállni kívántak (Hargrove [3]). A szekták, kultuszok működése ellen fellépő mozgalmakat összefoglaló néven antikultuszos mozgalmaknak nevezzük.

Kezdetben a szülők egyénileg, elsősorban a médián keresztül igyekeztek eredményeket elérni a szektákkal szemben, később, ha lehetett az állami hatóságok bevonásával történt mindez, mely utóbbi főleg kiskorú gyermekek esetében volt sikeres. Ezt követte az az összehangolt tiltakozás, melynek révén országos szintű szervezeteket hoztak létre - akárcsak Nyugaton. Ilyen például a Szülői Kezdeményezés a Szellemi Szabadság Megőrzésére Egyesület. Cselekvési terük elsősorban a leleplező irodalom terjesztésében, a közvélemény mobilizálásában, a személyes meggyőzésben és az ismeretterjesztésben mutatkozott meg. Tevékenységük 3 fő iránya:

1. az agymosás és visszaprogramozás
2. bírósági perek
3. lobbizás szektaellenes törvények megalkotása mellett.

Az egyik legfontosabb állomás az antikultusz mozgalmak történetében az ún. agymosás fogalmának bevezetése volt, melynek révén a szülők úgy vélték, megértik azt, hogy mi is történt a gyermekeikkel. E hipotézis szerint a kultuszok és szekták vezetői manipulatív módon lépnek fel a tagokkal szemben. Azokat félrevezetés által toborozzák: ártatlannak látszó rendezvényekre hívják el őket, amelyek azonban jól átgondolt beszervezési alkalmak. Ha kivetik a hálót valamely áldozatra, akkor az a legkülönfélébb agykontroll-technikáknak válik célpontjává (Szász): lerombolják egyéniségét, személyiségét (pl. a csoportnyomás intenzív gyakorlása, a hitelvek gyakori hangsúlyozása, a meglévő struktúrák: család, iskola, egyház tagadása révén). Az agymosás elmélete is mára már megdőlt. Ugyanis az extagokkal folytatott vizsgálatok során bebizonyosodott, hogy a legtöbb kilépő saját személyes döntésének tartja az egykori csatlakozást. Márpedig az "agymosás"-fogalom egy viszonylag passzív alanyt feltételez, aki a csoportot irányítók hatalmában van, akik kényszerítő, manipulatív technikákat alkalmaznak vele szemben. És e kettő ellentmond egymásnak. Mégis az "agymosás" fogalma kézenfekvő és egyszerű kifejezésnek tűnt e jelenség megnevezésére azok számára, akik bűnbakot kerestek. Az agymosás vádját azonban "sikeresen" alkalmazták minden országban a mai napig a csoportok lejáratására.

Ha a megtérőt "agymosták", akkor e logika szerint "orvoslásra" van szükség. Ez pedig nem más, mint a visszaprogramozás technikája. A visszaprogramozás rendkívül vitatott módszer, de nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy az esetek felében sikerrel járt. Olyan - Nyugaton bevett - eljárásról van szó, mely révén a szülők és segítőik az új vallási mozgalmak tagjait fizikai erőszakkal térítik vissza a társadalomba. Ezt általában egy olyan ember - nem feltétlenül szakember - végzi, akit a tag hozzátartozói bérelnek fel, hogy családtagjuk hiedelemrendszerét és magatartását megváltoztassák. Ez a gyakorlat nagyon sokszor magában foglalja az emberrablást (az eljárás során a szülők mintegy kirabolják a tagot a szektából), fizikai erőszakot (sötét helyen, elzárva tartják), valamint egy intenzív pszichiátriai kezelést (azaz a társadalomba való visszaprogramozást). Ha megnézzük a vallásszabadságról szóló törvényeket, érthető, hogy ez a módszer az emberjogi szervezetek tiltakozása következtében visszaszorult. A vallásszabadságról szóló törvény ugyanis kimondja, hogy senki sem korlátozható vallása, választott meggyőződése szabad gyakorlásában. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy az átprogramozásnak létezik erőszakmentes formája is, melyben nem kell elrabolni és fogva tartani a tagot. Ebben a formában arra helyezik csak a hangsúlyt, hogy elválasszák a tagot a térítő közösségtől és kerüljék a hitről és a szektás vallásgyakorlatokról szóló beszélgetéseket és vitákat. A kilépés módjairól és technikáiról a következő fejezetben lesz szó.

A bírósági perek esetében általában az alsóbb bírósági szinteken eredményeket tudtak elérni a szülők. A bírókat ugyanis meghatotta a szülők tragédiája. A fellebbviteli bíróságokon viszont rendre veszítettek. A bíróság ismételten az alkotmányban rögzített vallásszabadságra hivatkozott. Mégis, ami az antikultuszos mozgalmak, és a média közvetítése révén elterjedt, az egy árnyalatlan tipológia, mely különféle jegyek alapján "szektáz" le mozgalmakat. Fő veszélye, hogy míg valóban felismeri a destruktív mozgalmakat, maga alá gyűri a keresztény tradícióhoz tartozó, ártalmatlan szabadkeresztény egyházakat, hisz a valóságban nem található meg minden felsorolt jegy egy mozgalmon belül. Mégis így együtt valami nagyon félelemkeltőnek mutatja ezeket a közösségeket, ami ellen mindenki azt fogja gondolni, hogy harcolni kell (lásd szektatörvény). Példaként erre lássuk az elhíresült antikultuszos, Rudin szerzőpáros [4] tételeit, amely nagyon sokáig meghatározta, hogy ezekre a mozgalmakra milyen összefüggésben lehet csak gondolni:

A tagok teljes hűséget esküsznek mindenható vezetőjüknek.
A racionális gondolkodásmód tiltott vagy rossz szemmel nézett.
Félrevezető toborzási technikákat alkalmaznak.
Meggyengítik tagjaik pszichés helyzetét azáltal, hogy azok csak a csoporttól várják problémáik orvoslását.
A kultuszok saját kényük-kedvük szerint manipulálják a bűn és bűnösség fogalmát.
A tagok életvitelére és karrierjére vonatkozó döntéseket a csoport vezetője hozza meg.
A kultuszokat csak a saját anyagi besorolásuk érdekli. Teljesen hazugok azok az ígéretei, miszerint a társadalom megjobbításán akarnak munkálkodni.
A csoport tagjai teljes idejükben (vagy részben) fizetség nélkül végeznek munkát a közösség számára.
A kultusz tagjai elszeparálják magukat mind a külvilágtól, mind annak jelzésértékű realitásaitól.
A kultuszok nő-, gyerek- és családellenesek.
A kultuszok apokaliptikus hite szerint ők lesznek az egyedüli túlélői az elkövetkező világvégének.
A legtöbb kultusz követi az ún. "a cél szentesíti az eszközt"-filozófiát.
A kultuszok különösen finanszírozási ügyeikkel kapcsolatban teljes titkolózásba burkolóznak.
A kultuszokat az erőszakra való potenciális hajlam jellemzi.

Egy évszázaddal ezelőtt még az Üdvhadsereg kapcsán fogalmazódtak meg hasonló vádak és kritikák, mint az utóbbi évtizedekben az új vallási mozgalmak némelyikével. Ha megvizsgáljuk a 19. századi kritika érveit [5] az Üdvhadsereg ellen, észreveszünk néhány visszatérő vádat, példaként álljon itt előttünk:

Gyanakvást szül a mozgalom vezetője által gyakorolt határtalan hatalom a tagok felett.
Felfordulásról beszélnek, amit tetteikkel a családokban okoznak.
Felhívják a figyelmet a meggyőzés technikáira, amiket a tagtoborzáshoz és a híveik megtartásához használnak fel.
Megfogalmazzák gyanújukat arra vonatkozóan, hogy pusztán egy anyagias törekvésről van szó, ami vallási köntös alatt jelentkezik.

A vallástudomány az új vallási mozgalmakkal kapcsolatos reakcióknak két fő modelljét különbözteti meg:

1. transznacionális (közkeletű kifejezéssel: nemzetközi) reakciók: a mozgalmak hasonló vitákat idéznek elő nagyjából mindenütt, ahol csak megjelennek. Van egy általános kritika a családi kapcsolatokban keletkezett zavarokról, vagy a tagok pénzügyi elkötelezettségéről. Korábban a Family (előző nevén Children of God - Család, Isten Gyermekei), per pillanatban a Szcientológia Egyház áll folyamatos támadások középpontjában és válik vitatémává mindenhol, ahol csak letelepedett.
2. helyi reakciók: legtöbbször egy csoport tömeges és feltűnő letelepedése korlátozott helyeken okoz konfliktust - pl. egy vallási központ közelében hívő negyedek képződnek, csak azért, hogy a tagok közelebb kerüljenek lelki tanítójukhoz. Ez a helyi lakosokban gyakran invázió érzését kelti, és a csoportot fenyegetőként fogják fel, még ha nem is kíséri őket negatív hírnév.

A legtöbb csoport az elmúlt 30 évben született vagy kezdett missziós tevékenységet Nyugaton, többségükben kevésbé ismertek a nagyközönség előtt, keveset beszéltek róluk: nagyméretű vitákat okozó mozgalmak csak egy kisebbségük. Ugyanakkor csaknem minden csoportban található olyan tag, aki a mozgalomból kilépve kritikával illette őket, és számtalan családdal találkozunk, akiknek egy tagja hívő lett és ez feszültségekhez vezetett. Ezek az esetek a sztereotip kritikák kialakításában döntőnek mutatkoztak.

Amikor ezekkel a mozgalmakkal szemben megfogalmazódó kritikákkal találkozunk, tudni kell, hogy szinte sohasem maga a doktrína az, ami szóba kerül, sokkal inkább a csoportnak a cselekedetei, tettei azok, amiket bírálatnak vetnek alá. Teszik ezt azért, hogy a mozgalmak munkásságának valamiképpen határt szabjanak. A vallásszabadság ugyanis nem korlátozható, de ha a mozgalom tevékenysége etikailag kifogásolható, az elrémisztő hatású lehet. Az érintett mozgalmak úgy vélik, hogy az őket ért támadásokkal a vallásszabadságot csorbítják, míg az ellenzőik azt mondják, hogy ezek a mozgalmak tévútra viszik a szabad hitgyakorlás elvei által felkínált lehetőségeket és kiváltságokat.

Amikor viszont e mozgalmakat pusztán létükben utasítjuk el, akkor súlyos hibát követünk el. Behunyjuk a szemünket, csakhogy ne kelljen szembenézni azzal a ténnyel, hogy a társadalomban olyan szükségletek keletkeznek, melyeket ezek a vallásos csoportok megpróbálnak kielégíteni. És ez bizony komoly vonzerőt jelent a fiatal keresők számára. Az agymosás-elmélet ugyanis túl egyszerű magyarázatot ad, miközben figyelmen kívül hagy olyan lényeges kérdéseket, hogy miért "ragadják" el a fiatalokat a hiteles szeretetet és törődést mutató csoportok? Sehol se találkoztak még ilyesmivel? Miért olyan vonzó, ha a világ megváltói közé sorolnak? Hogy értik meg a megtérők a világmegváltás szükségességét? Honnan hitük intenzitása? Ezekre a kérdésekre adandó válaszok tudományos vizsgálata még várat magára, s alapvetően újrafókuszálná a megtérés kérdéskörének tárgyalását. A következő részben azonban a kilépés felől közelítve igyekszem megközelíteni a témát, azt gondolom ugyanis, hogy a megtérés mellett erről éppen olyan fontos szót ejteni, ha valóban meg akarjuk érteni az új vallási mozgalmak működését.

[3] in Bromley, D.G.-Richardson, J.T. (eds), 1983, The Brainwashing/Deprogramming Controversy: Sociological, Psychological, Legal and Historical Perspectives, New York-Toronto: The Edwin Mellen Press

[4] vö. Rudin, A.J.-Rudin, M.R., 1980, Prison or Paradise. The New Religious Cults, Philadelphia: Fortress Press 

[5] vö. Fekete, P, 1993, Az egyház és a szekta, Budapest: Kálvin 

Forrás: http://www.communicatio.hu/doktoriprogramok/kommunikacio/cikkek/pszilczldora/szektak_kultuszok.htm