A szégyenre alapozott közösség lehet a család, a gyülekezet vagy más közösség, ahol a tagok mindig elutasítást és lekicsinylést kapnak, azt éreztetik velük, hogy értéktelen, másodrangú emberek. Ez végül oda vezet, hogy az emiatt érzett szégyen teljesen beléjük ivódik. Ahhoz, hogy megakadályozzuk a szégyen továbbadását, fel kell ismernünk, hogyan alakul ki a szégyenérzet az egészségtelen közösségekben. A következőkben tíz olyan ismérvet sorolok fel, amelyek azokat a múlt- vagy jelenbeli kapcsolatközösségeket jellemzik, amelyekben fáradt és megsebzett emberek küszködnek.

Nyílt megalázás

Bár minden szégyenre alapozott közösség megalázza tagjait, ez az első az egyetlen, amely nem rejtett megszégyenítésre utal. Megalázó, ha az embereket egymáshoz hasonlítgatjuk. A csúfolódás és a gúnynevek is megszégyenítőek. Az olyan kifejezések, mint: ”Veled valami nincs rendben”, illetve “Milyen hülye vagy” szintén megalázzák a másikat. Ugyanilyen hatása van annak is, ha egy feladat befejezése után felemeljük a mércét: ”Igen, ezt elég jól megcsináltad, de azt nem…” “A nyomába se érhetsz a többieknek!”

A következő ismérvek azt mutatják, hogyan lehet továbbadni a szégyent csendben vagy burkoltan. A nem nyílt megaláztatással nehezebb szembeszállni, kibogozni és legyőzni.

Teljesítmény-központúság

Mindnyájunknak olyan környezetre van szükségünk, ahol tudjuk, hogy érzelmi szükségleteinket kielégítik - nem azért amit teszünk, hanem azért, akik vagyunk. A szégyenre alapozott közösségekben az elfogadást és az ember értékét a teljesítménye határozza meg. A teljesítmény azonban általában alatta marad az elvárásoknak, ezért az illető mindig ezt az üzenetet kapja: “Selejtes, értéktelen alak vagy.“ Így teljesen beleivódik a bizonyítási kényszer. Ebből a feszültségből az következik, hogy az illető még kevésbé képes teljesíteni, ami fokozza szégyenérzetét, s az ördögi kör folytatódik.

A megoldás nem abban áll, hogy még jobban kell igyekezni. Mi tesz bennünket valójában értékes, szeretetre és elfogadásra méltó emberekké? Sokszor azt tanuljuk, hogy olyan “hasznos” vallási tevékenység tesz elfogadhatóvá, amely megfelel gyülekezetünk elvárásainak. De az emberi tevékenység nem alkalmas arra, hogy értékessé tegyen, ezért sose éri el a célt. Mindig van valaki, akinek nem tetszik amit tettünk, és ha ők nem is elégedetlenek, mi igen. Hiszen nem tudunk elég tökéletesen viselkedni.

Az engedelmesség és és alárendelés két fontos és gyakran használt szó ezekben a rendszerekben.

Íratlan szabályok irányítják

Az íratlan szabályok létezésében csak akkor lehetsz igazán biztos, amikor már megszegted. A bibliai szabályok helyett inkább ezek a szabályok érvényesülnek.

Bővebben ITT találhatsz róla olvasnivalót.

Rejtjelezve beszélnek

Vannak akik olyan környezetben nőttek fel, ahol az egyik íratlan szabály ez volt: “Ha valaki szívességet kér, azt nem lehet megtagadni.” Ez azt jelenti, hogy ha a szülők azt mondták. “Megtennél nekem egy szívességet?” - az azt jelentette: “Azonnal csináld meg!” Nem mondhattál nemet, hiszen valójában nem szívességről, hanem parancsról volt szó, csak így jobban hangzott.

Hamar kiderül, hogy a szükségletek, őszinte érzések, kérdések és eltérő vélemények nem megengedhetőek. Így az emberek hamar megtanulják, hogy szükségleteiket vagy véleményüket csak rejtjeles formában fejezhetik ki. Ha őszintén el mered mondani a véleményedet, akkor rád fogják, hogy te okozod a problémát.

A szégyenre alapozott családok és gyülekezetek tagjai jól emlékezetükbe vésték ezeket a rejtjeleket, következetesen használják is, anélkül, hogy tudatában lennének ennek. A rejtjelek alapos ismerete elengedhetetlenül szükséges ezekben a közösségekben a fennmaradáshoz. Csak úgy hozhatod mások tudomására amit akarsz, anélkül, hogy az túl nagy felfordulást keltene. Abban is segít, hogy megértsd amit mások mondanak, és a megfelelő viselkedéssel elkerüld a megszégyenítést. Ez nagyon egészségtelen kommunikációs szokások kialakulásához vezet, és távol tartja egymástól az embereket.

Kapcsolati háromszögek.

Ez a rejtjeles üzenetek egy másik egészségtelen mellékterméke. Az apa azt akarja, hogy a gyerek takarítsa ki a garázst, ezért szól a feleségének. Az anya továbbítja az üzenetet a gyerek felé, kevésbé szigorú formában. Azt mondja: “Igazán jó lenne, ha kitakarítanád a garázst!” A gyerek figyelmen kívül hagyja a rejtjeles üzenetet, vagy megígéri, hogy majd később megcsinálja. Az anya rejtjelezi a férj felé a gyerek válaszát, hogy elfogadhatóbb legyen. Azt mondja: ”Biztosan félreértette, ne legyél rá mérges!” Mit gondolsz, ki az aki kifárad ebben a kapcsolati háromszögben?

A szégyenre alapozott családok bálványimádók

Kemény ítéletnek tűnhet, hogy akár keresztény családok is lehetnek bálványimádók. A bálványimádás egyszerűen azt jelenti, hogy Isten helyett valamilyen más forráshoz fordulsz szükségleteid kielégítése érdekében.

A szégyenre alapozott közösség nehezen tudja elviselni a gyerekeket

Mivel a közösséget irányító íratlan szabályok többsége íratlan, szinte lehetetlen betartani őket. Soha nem tudod hányadán állsz. Szükségletek, érzések, valamilyen viselkedés (vagy annak az ellenkezője), bármi kiválthatja a megalázást, különösen a gyermekek esetében.

Most mindennek tökéletesnek kell lennie, mert X.Y. jön látogatóba. Vigyázz, hogy mit mondasz, mert az illető nagyon érzékeny és könnyen megsértődik.Tapintatosan kell viselkedned, mindent komolyan kel venned, tökéletesnek kell lenned, nehogy bármit kifogásolhasson! Viselkedj úgy, mintha nagyfiú lennél! - ami azt jelenti, hogy úgy kell viselkedned, mintha sokkal idősebb lennél. Ne nevess túl hangosan a vicceken, ne játsszál túl hangosan, ne beszélgess az asztalnál, és főleg: soha soha ne szaladgálj a templomban!

A szégyenre alapozott családokban és gyülekezetekben a gyerekek nem lehetnek igazi gyerekek. Azt várják el tőlük, hogy kis felnőttekként viselkedjenek. Az igazi gyerekek azonban mindig a valóságot akarják megismerni. A gyerekkor feladata, hogy kísérletezzünk az élettel. Ez nem tökéletes, sőt, sokszor elég zűrös folyamat. Ezért a szégyenre alapozott közösségekben a gyerekeket nagyon sokat megalázzák.

Mindig azzal foglalkoznak, ki a hibás, kit kell elítélni

Az emberek döntéseket hoznak. A döntések egy része bölcs, más része nem. Egy része helyes, más része helytelen. Természetesen felelősségre lehet vonni valakit a tetteiért, a szégyenre alapozott közösségekben azonban elítélik az embereket a viselkedésük miatt. Vétkesekről és elítélésről beszélnek, nem felelősségvállalásról.

A viselkedésnek túl nagy szerepe van ebben a közösségben. Ez abból látható, hogy mennyire komolyan veszik ha valakinek a viselkedése nem felel meg az elvárásoknak. Ha valaki másnak a rossz teljesítménye - viselkedés, döntés, megjelenés - kihatással van rám, akkor feltétlenül rá kell hárítanom a hibát, hogy kerüljem a megszégyenítést.

Röviden összefoglalva, a szégyenre alapozott közösségben rengeteg energiát pazarolnak el arra, hogy kitalálják: ”Ki a felelős?”. A kérdést nem azért teszik fel, hogy az illetőnek segítsenek szembesülni tetteinek következményeivel, még kevésbé azért, hogy megbocsássanak. A cél az, hogy kiderítsék, kit kell megszégyeníteni vagy kit kell olyan helyzetbe hozni, hogy rosszul érezze magát. Végül is, ha elég rosszul érzik magukat, előbb-utóbb megváltoznak, nem?

Ezek a közösségek mindig túl érzékenyen reagálnak tagjaik döntéseire. Soha nem lesz elég jó, és soha nem tudsz eléggé bocsánatot kérni, ha valamit elrontottál. Ha valaki elrontott valamit, akkor feltétlenül bocsánatot kell kérnie (akár megbánta a történteket, akár nem): Amikor azonban bocsánatot kérnek, ezt a választ kapják: “A bocsánatkérés túl kevés.” Sehogy sem tudnak megfelelni, nem tudnak eléggé bocsánatot kérni, és nem tudják eléggé kijavítani a hibájukat - nem úszhatják meg megaláztatás nélkül.

A fejet fejlesztik

Ezeknek a közösségeknek a tagjai mindig védekeznek. A szégyen fáj, és a fájdalom a szív mélyéig hatol. Ezért az önvédelemre kell szakosodniuk, hogy megvédjék magukat a megaláztatásoktól. Letagadják a problémát, kimagyarázzák, másokat vádolnak, és megtanulnak vitatkozni.

Életük olyan, mintha állandóan kihallgatáson lennének, de a feltett kérdésekre valójában nem lehet válaszolni. ”Nem értem, miért tetted ezt?", ”Talán nincs helyén az eszed?”, “Mi jött rád, hogy ezt mondtad?”, “Ezt meg miért csináltad?”. Az egyetlen lehetséges válasz? ”Nem tudom.” Bármilyen más választ ugyanis ki lehet elemezni, és az illetőt meg lehet szégyeníteni.

Visszafejlesztik a szívet
Egyedül azok az érzések megengedhetőek, amelyeket meg lehet érteni, vagy igazolni lehet. Az érzelmeket át kell gondolni, nem pedig átérezni. Ha nem tudsz megmagyarázni egy érzést, az biztosan nem is létezik. A szomorúság, sérelem, magány vagy megaláztatás átélése és kifejezése a gyengeség jele. A közösség tagjainak minden erőfeszítése, hogy ezeket az érzéseket az illetőben megváltoztassák, csak megszégyeníti őt, amiért úgy érez és ekkora felfordulást okozott.

A szégyenre alapozott közösségben élők úgy gondolják, hogy ha sikerül megérteniük miért éreznek valamit, akkor az érzés el fog múlni. Sőt, mi több, úgy hiszik, hogy érzéseknek el is kell múlniuk. Így sok nehéz érzelmet hordoznak magukban, amelyeket nem tudnak feldolgozni.

Úgy tűnik, mintha a szégyenre alapozott közösség tagjainak a szükségletei ki lennének elégítve, de ez csak a látszat

A szégyenre alapozott közösségek tagjaiban következő érzések alakulnak ki:

• Úgy érzik, nem szeretik és nem fogadják el őket (sőt, magukat sem tartják szeretetre és elfogadásra méltónak).
• Úgy érzik, csak akkor szeretik és fogadják el őket, ha elég jól teljesítenek.
• Úgy érzik, tehetségtelenek, értéktelenek, méltatlanok.
• Úgy érzik, hogy mindig magányosak, nem tartoznak senkihez és sehová.

Végül a szégyenre alapozott közösség - legyen az család vagy gyülekezet - feje tetejére állított közösség. Ezeknek a közösségeknek a célja nem az, hogy erősítse és kiteljesítse a tagjait. Éppen ellenkezőleg, minden erőt elszív a tagokból, hogy önmagát fenntartsa. A tagoknak azonban annyi mindenre lenne szükségük, hogy nem tudnak másokon segíteni. Ez azt jelenti, hogy a tagok és az egész közösség tele van kielégíthetetlen szükségletekkel, és ezért mindenki, úgymond, hibás. A közösség a szégyent és a kielégítetlen szükségleteket továbbadja tagjainak, azok átviszik más kapcsolatokba, és az utánuk jövő generációba is. Mivel a szeretetet és elfogadást ki kell érdemelni, a közösség tagjainak nagyon jó a teljesítménye. A végeredmény azonban olyan, mint David Seamands* “szuper-én-je”: belül üres és mindentől elszakadt, kívülről azonban a teljesség mintaképe.

A szégyennel az a baj, - akár burkolt ítélet, akár nyílt megalázás eredménye -, hogy megbénít. Olyan, mint az élő halál. Egész életedet úgy éled le, hogy azt érzed nem vagy elég jó, csak a teljesítményeddel törődsz, soha nem tudsz eléggé bizonyítani, és mindig azon tűnődsz, vajon mikor kezdhetsz el igazán és boldogan élni.

*David Seamands: Healing Grace (Gyógyító kegyelem) 99.oldal

Jeff VanVonderen Ha belefáradtál, hogy mindig bizonyítanod kell… című könyve alapján